Sylvia W HKÉ


Írd le az Élményed:

Meglátogattam a barátomat, a bátyját aki egy másik államban élt és a nőt, akit valahol felszedett. Mind be voltunk rúgva, ültünk az asztalnál, nevettünk és hülyéskedtünk. Meg voltam fázva, volt egy fülfertőzésem és ez már nagyon zavart. Mielőtt a férjem meghalt – 1973-ban- ezt a férfit választotta ki, hogy hozzámenjek. A férjem tudta, hogy nem sok ideje van hátra és félt, hogy soha nem megyek férjhez többé (nem is tettem). Ennek a férfinak a mi ingatlanirodánk mellett volt üzlete, és nagyszerű embernek tűnt. Csodás barát volt, de egyikünk sem tudott az alkoholizmusáról, mivel csak munkaidőben találkoztunk vele. Mindent megpróbáltam amit tudtam, hogy leszoktassam az ivásról, sajnos sikertelenül. Választás elé állítottam: az ital vagy én.

Öt év kapcsolat után az italt választotta és én otthagytam. A konyhában ültem egy forgó bárszéken. Fel akartam állni mikor éreztem, hogy zuhanni kezdek. A következő élményem az volt, hogy a háztető fölött vagyok. Keresztülláttam a tetőn és a földön egy női testet láttam – mintha Barbie baba méretű lenne. A látásom és a hallásom nagyon éles volt.

A nő, akivel együtt volt felugrott, a testhez ment, és megfordította. Láttam, hogy az a test, amiben én voltam. Széles seb húzódott a jobb homlokon, amiből vér szivárgott az arcra és a földre. Az asszony kivett egy konyharuhát a mosogatóból, és megpróbálta lemosni a vért a szemekről és az arcról. A konyharuha elég nedves volt, így csak hígította a vért. A testvére gyorsan a testhez futott és megtapintotta a nyaki verőeret. „Semmit nem érzek”. Aztán megnézte a pulzust mindkét csuklón. A nő a test orrához tette az arcát és a kezét a mellkasra helyezte. „Nem lélegzik.”. A barátom bátyja a fülét a szívére tette. A nő kétszer belélegeztetett, a testvére pedig elkezdte a mellkasi kompressziót. A barátom hisztérikusan kiabálni kezdett „Silvie, ha meghalsz, megölöm magam. Nem tudok élni nélküled. Szeretlek, ha életben maradsz, soha nem iszom többé. Istenem, kérlek, nem hagyd, hogy meghaljon!” Ez egyre nehezebb lett. Szemek nélkül láttam, fül nélkül hallottam, és száj vagy más testrész segítsége nélkül kommunikáltam. Mindent tudtam a múltról és a jelenről. Éreztem, hogy a természetes állapotomban vagyok és a test egy átmeneti és nem természetes állapot. Otthon voltam, ahova tartoztam. Ahol lenni akartam.

Ez nemsokára egy nagyon gyenge, beteg női test lesz, de ez volt az, amit meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy lelkileg növekedjek. Olyan, akár egy utált tárgy a főiskolán, (mint például a számtan) de le kell belőle vizsgázni, hogy lediplomázzunk. Tehát vonakodva beleegyeztem, hogy birtokba vegyem ezt a testet, ami egy olyan családhoz tartozott, akikkel nem éltem együtt azelőtt. Azt is megtudtam, hogy korábban egy olyan testben voltam, ami egy nagydarab, aljas emberhez tartozott, aki nőket és gyerekeket bántalmazott. Meg kellett tapasztalnom, milyen egy kicsi, beteges nőnek lenni. Megértettem, hogy miért diszlexiás ez a test. Hát ez egy igazi kihívás volt a 40-es 50-es években, mikor megbüntettek és megaláztak azért, mert nem tudtam jobb kézzel írni.

És miért választottam a nővérséget, és mindig visszahúztak, amikor megpróbáltam abbahagyni és más foglalkozás után nézni. Minden világos lett. Messzire megyek iskolába és csak egy táskát vihetek magammal. A szükséges dolgok mellett még maradt egy kis hely. Választanom kellett egy dolgot (mint pl. egy kedvenc plüssmacit) – én a művészeti tehetségemet választottam, és ez bölcs döntés volt. A lelkek tudták, hogy éppen átkelek, ahogyan én is tudtam. Aztán ragyogó fehér fény kezdett feltűnni a folyosó végén. Oda akartam menni. Egyre világosabb lett, és én egyre gyorsabban haladtam. Tudtam és el is ismertem, hogy vonakodva vettem fel ezt a testet, és nem teljesítettem a feladatomat.

Éreztem hogy nem leszek egyedül, és emlékezni fogok a legtöbb dologra amit átéltek az élményem során. Kicsit pepecselésnek éreztem. Olyan „meg tudod csinálni, büszke vagyok rád.” dolognak. Annyi éven át imádkoztam, tudom, hogy van valami a halál után, hogy Isten és Jézus léteznek. Hétéves koromban a papok és az apácák „Hitetlen Tamásnak” hívtak, mert mindent megkérdőjeleztem. Tudtam, hogy amit mondanak nem igaz, de nem tudtam, hogy mi az igaz.

A Fény tudta, hogy mennyi fájdalmat okoz nekem az, hogy emlékezni próbálok. Olyan álomtöredékek értelmét próbálom megtalálni, ami más gyerekeknek nincsen. Tizennégy évesen majdnem meghaltam egy súlyos betegségben és olyan álmaim voltak, hogy a testemen kívül és más testekben vagyok, ezeket a tapasztalatokat nem tudtam megmagyarázni és ez a vallásom elveivel ellenkezik.

Hatévesen láttam Michelangelo Dávidjának kicsi másolatát egy fügefalevéllel. Nagyon feldühödtem, de nem tudom, miért. Találtam egy apró kék agyagdarabot a házunkhoz közeli patakban. Óvatosan kihalásztam és futottam vele az anyukámhoz. Mondtam neki, hogy ez az a szín, amire őneki szüksége van. Meg kell kapnia. De nem tudtam, ki az az „ő”. Néha éjszaka, főleg, mikor lázam volt (ami gyakran megtörtént) hallottam, amint ez a valaki ezt mondja: „Hosszú, lassú mozdulatok”. Éreztem ezt a hideg, sima követ, ami olyan, mint egy nagy comb. Durva ronggyal és finom porral le kellett csiszolnom. Magasan voltam, és féltem, hogy leesek, de még jobban féltem „tőle”. Felnőttként láttam egy képet az igazi Dávidról, és tudtam, hogy ez az igazi. Még mindig nagyon kötődöm ehhez a szoborhoz. De már tudom, ki az az „ő”.

A Fény megígérte, hogy nem lesznek többé ilyen élményeim, és megmaradnak az emlékeim azután is, hogy visszatérek a testembe. Tudtam, hogy vissza kell mennem, bármennyire is maradni szerettem volna, és visszatértem. Hirtelen tértem vissza a testembe, reszketve, fázva, nagy fájdalommal, és nem láttam mert vér volt a szememben. A nő száraz ruhát tett a fejemre és megtörölte az arcomat. Ágyba fektetett és elment. Éjfél körül jött haza a barátom szobatársa és kórházba vitt. Ellátták a sebet a homlokomon és hazaküldtek. A nővér a sürgősségiről tudta, hogy agyrázkódásom van, de az orvos nem hallgatott rá. A mondta nekem, hogy üljek le az orvos küszöbére reggel, mikor kinyit a rendelő. Így is tettem. A doktor megállapította az agyrázkódás tényét, de mikor megpróbáltam elmondani neki mi történt, mondta, hogy hagyjam abba, vagy beutaltat az elmeosztályra. Nem is említettem ezt az élményt senkinek hosszú ideig.

Ez nekem volt igazán fontos. Akár tudod az igazat, akár nem, ez nem változtat az igazságon. Amikor mindenki úgy „tudta”, hogy a Föld lapos, és a Nap körülötte kering, akkor is gömb alakú volt a Föld és a Nap körül keringett. Nem tudom, miért jöttem az oldalatokra. Nem tudom, miért írom le ezt. Többé nem kérdőjelezem meg ezeket a dolgokat. Köszönöm a lehetőséget, hogy leírhattam ezt. Jobban érzem magamat még akkor is, ha tudom, hogy soha nem olvassák el. Egy érdekes dolog. Szeretett férjem, a lelki társam, aki 1973-ban halt meg, nem volt ott. Nem számítottam rá, hogy ott van. Visszajött ide, de nem az én dolgom, hogy tudjam, hova.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

Az élmény ideje: 1977 körül.

Az élményed idején törént ehez kapcsolódó életveszéllyt okozó esemény? Igen. Baleset. Újra kellett éleszteni...

HKÉ Részek:

Hogyan látja az Ön tapasztalata? Pozitív

Szedtél drogot vagy gyógyszert, ami befolyásolhatta az élményt? Nem.

Bármilyen módon álomszerű volt az élmény? Az élményemnek ez a része egyáltalán nem volt álomszerű. Valóság volt és akkor teljesen megértettem. A fentiekkel párhuzamosan számos lény állt velem szemben, akik úgy néztek ki, mint én. Test nélküli, normális állapotunkban különféle rezgésszámokon cikázó ovális energiák voltunk. Két energiatömeg volt a baloldalamon. Jobb híján szellemeknek hívtam őket. Olyan gyorsan cikáztak, mint én. „örültek”, hogy látnak.

Mindketten a szomszédaink voltak, mikor a testükben voltak (ami kb. 30-40 évvel idősebb volt az enyémnél) Anyukám írta, hogy egyikük pár hónapja halt meg. Két héttel az élményem után írta, hogy a másikuk csak pár nappal az élményem előtt halt meg. Nagyon közel éreztem magamat ezekhez a szellemekhez. Még három lélek volt mögöttük, aztán még négy és újabb négy egy másik sorban.

Egy keskeny folyosó volt a két csoport között. Nem volt padlózat vagy más fizikai tárgy. A folyosón túl, a harmadik sorban jobbra volt az a lélek, aki édesapám testében volt. 1969-ben halt meg. Nem éreztem olyan közel magamat ehhez a lélekhez.

Az élmény során melyik ponton érezted magad a legtudatosabbnak és legéberebbnek? Hát, ez igen érdekes volt. Ez a két ember, akik tökrészegek voltak, teljesen józanul viselkedtek és azon ügyködtek, hogy életben tartsanak. Ezt érdekesnek tartottam. Láttam, hogy a barátom folytatja, de olyan volt, mintha egy pelenkás totyogót látnék, amint a földön fekve sírni kezd. Nem volt semmi baja, a tehetetlensége miatt sírt. Ez egy tapasztalat volt, amiből tanulhat, és ez rendben van. Ezt a részt könnyen meg tudom magyarázni. A következő rész nehéz, mivel senki sem tudja ezt könnyen szavakkal kifejezni.

Felgyorsult vagy lelassult az idő múlása? Az idő és tér elvesztette a jelentőségét. Ezek testhez kötődő dolgok.

Hasonlítsd össze az élmény során tapasztalt hallásod közvetlen az élmény előtti szokásos hallásoddal. Nem. Nem voltak füleim, nem hallottam zenét, mint mások.

Tudtál máshol történő dolgokról, hatodik érzéken keresztül? Nem tudtam, hogy a szomszédom, akinek az energiájával találkoztam, meghalt. Igazolni sem tudom, mivel édesanyám tavaly Alzheimer kórban elhunyt. Ő volt, aki írt nekem a haláláról.

Bementél alagútba vagy átmentél rajta? Nem

Találkoztál vagy érezted a jelenlétét korábban elhunyt (vagy még élő) lénynek? Igen. Mindegyiket ismertem, de nem mindenkit ebből az életemből.

Láttál földöntúli fényt? Vigasztaló, nagyon fényes, „fehér”. Azoknak az energiáknak az összessége, amiktől jelenleg el vagyok szakítva. A velem lévő „lelkek” szintén a fény részei voltak, de csak azért voltak ott, hogy üdvözöljenek, majd visszatértek a közös fénybe.

Úgy tűnt mintha hirtelen megértenél mindent? Mindent az univerzumról.

Láttál jövőbeli eseményeket? Ijesztő volt, és próbáltam nem megtenni. Mikor a fiam 16 éves volt, koporsóban láttam, de finom mosoly volt az arcán, és tudtam, hogy jól van. Egy héttel később autóbalesetet szenvedett három másik fiatallal együtt, akikről nem gondolták volna, hogy életben maradnak. Kirepült. „kiemelődött” az autóból, az elsőnél a 10 fordulat közül, nyakán egy apró horzsolással. Egy orvos, két rendőr, és több mentős volt a baleset szemtanúja. Azt mondták, ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha is láttak. Olyan volt, mintha valaki kiemelte, és lábra állította volna. A férjem (aki ezelőtt 6 évvel halt meg) nagyon szerette ezt a fiút, és tudom, hogy ő volt ezért a felelős.

Elértél egy korláthoz vagy fizikai határoló építményhez? Igen. Tudtam, hogy nem mehetek a fényhez. Választóvonal is volt köztem és a többi lény között.

Elértél egy határt vagy vissza nem térési pontot? Tudtam, hogy vissza kell térnem. Ez nem volt kérdéses. Nem örültem neki, de nem volt más választásom.

Isten, a spiritualitás és a vallás:

A vallási háttered a HKÉ idején: Bizonytalan. 28 éves koromig katolikus, 33 éves koromban baptista, 35 évesen megkeresztelkedett baptista, de nem tudtam tiszta szívvel hinni a tanításaikban. Gyakran imádkoztam, hogy tudjak hinni...

Vallási háttered jelenleg: Egyik általam ismert vallásba sem illek bele Történt bármilyen változás az értékrendedben vagy hitedben az élményed után annak hatásaként Igen. Nem próbáltam győzködni az embereket. Inkább szeretem hagyni a dolgokat, hogy akkor tanulják/értsék meg, mikor készek rá. Egy dolog vált ki belőlem erős érzelmeket, ez az öngyilkosság- nagyon feldúl, mikor valaki öngyilkosságot fontolgat. Nagyon frusztrál, hogy ilyenkor a legtöbb esetben valaki/valami megállít. Bele kell élnem magamat, hogy a családnak mennyire fog hiányozni. Érzem a fájdalmukat és ez teljesen kimerít. Néha úgy érzem, ha a közelükben maradok, valami rossz fog velem történni. Ezt nagyon nehéz kifejezni, így abba is hagyom.

Ami a mi földi élet kívül a vallás:

A változások az életedben, mivel a halálközeli élmény a következők voltak: Növekedés lelkiekben.

Változtak a kapcsolataid kimondottan az élményed miatt? Ötvennyolc éves koromban hatvan másik nővérrel együtt elbocsátottak. Valahányszor megpróbáltam munkanélküli segélyre jelentkezni, vagy másik munkára pályázni, valami megállított. Legtöbbször eszembe sem jutott az élményem. Próbáltam nem emlékezni rá. De néhány esetben, mikor abbahagytam valamit, figyeltem rá. Az volt az érzésem, hogy az ápolónői munkát lezártam, így nyugdíjba mentem. Művész és „dajka” lettem. Olajportrékat készítettem, ami meglepett engem is. Nem tudom, hogy honnan jöttek a nőket formázó agyagszobrokkal kapcsolatos ötleteim. Leülök egy agyagdarabbal a kezemben, és mielőtt észbe kapnék, kis tündér, apáca vagy manólány lesz belőle. Minden technikával elég jól elboldogulok, kivéve az akvarellt. Azt képtelen vagyok megtanulni, így feladtam. Egyszer egy kisfiú megkért, hogy fessem le őt a nagymamamája számára. Ezután mikor a hatéves barátja meglátta, akart egy képet a szüleinek, akiknek annyira tetszett a kép, hogy megkértek, hogy fessem meg a kétéves gyereküket. Megtettem, és csodásan sikerült. Az apa 20 dollárt adott nekem, amit nem akartam elfogadni. Azt mondta, hogy a vásznat és a festéket fizeti ki. Ez volt egyetlen alkalom, hogy pénzt fogadtam el a művészetemért. Inkább elajándékozom. A gyerekeim és a barátaik a közeli művészellátó ajándékutalványaival lepnek meg, így jutok anyaghoz. Sok mindent készítek, és azt viszik el, amit akarnak. Rengeteg örömet találok ebben, és helyes dolognak érzem. Ez a kellemes része annak, amit tennem kell. A Fénytől kapott ígéret, hogy megkönnyítse az itt tartózkodásomat.

A HKÉ után:

Nehéz volt kifejezni az élményed szavakkal? Igen. Nincsenek szavak, hogy elmagyarázzam ezt az élményt olyanoknak, akik nem tapasztalták meg. Az orvosom azt mondta, hogy álom volt, és ha továbbra is beszélek róla, bolondokházába zárat. Így hallgattam.

Lett bármilyen pszichikai, nem szokványos vagy egyéb speciális adottságod az élményed után, amivel az élményed előtt nem rendelkeztél? Nem. Bár jobban elfogadom/ megértem azok a dolgokat, amik gyerekkoromtól fogva történnek. Ezenkívül határozottan érzem, hogy pozitív dolog az az erős késztetés, ami ezeknek az élményeknek a keresésre ösztönöz. Néha nyomást érzek a vállaimon és egy olyan érzés fog el, mintha mondanák, hogy „Ne menj oda, nincs erre szükséged.” Először nevettek rajtam a kollégáim a kórházban, mikor a kórterem elé készítettem a sürgősségi kocsit akkor is, ha úgy tűnt, hogy nincs rá szükség. Néha még nem is ismertem a beteget. Nem tudtam, miért csinálom ezt. Azonban, mire a műszaknak vége lett volna, a betegnek újraélesztésre vagy valami más, komoly beavatkozásra volt szüksége.

Egyik jamaicai nővérünk biztosvolt benne, hogy ez vudu. Az egyik orvos úgy magyarázta, hogy érzékeny vagyok a beteg állapotában beálló enyhe változásokra, és arra biztatta a többi nővért, hogy legyenek figyelmesebbek.

Most már azt is megértem, miért csökkent néhány betegem fájdalma, mikor megérintettem őket. Néha éreztem, hogy meleg energiafolyam árad a testemből, mikor megérintettem őket. Ellazulhattak. De ha ezt túl gyakran csináltam, rettenetesen kimerültem. Most már csak az unokáimnak csinálom. Volt egy sebész, aki gyakran megölelt minket nővéreket. Gyógyító ölelésnek hívta. Mikor alacsony volt az energiaszintje, kapott egy kicsit mindegyikünktől. Ha nekünk volt kevés energiánk, ő adott nekünk. A legtöbben viccelődtek ezen és mocskos vénembernek hívták. De én mindig megnyugodtam az ölelése után. Nagydarab ember volt, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a testében lennék. Ebben soha semmi szexualitás nem volt, spirituális dolog volt. Már 20 éve csinálta ezt, mikor a kórház vezetősége felszólította, hogy hagyja ezt abba, különben megfosztják a privilégiumaitól. Abbahagyta és nagyon feszült lett. Mielőtt elmentem a kórházból, az utolsó napon beszéltem neki erről. Emlékszem, hogy ragyogott az arca. Csak mosolygott, és ezt mondta. „Te tudod.” „Igen” feleltem. Katonaorvos volt a háború alatt. Nem tudom, hogy mi történt vele. Láttam, hogy úgy ment életeket és olyan műtéteket csinál, amit egy orvos sem mert elvállalni a kórházunkban. Nem láttam azóta, de nagyon különleges lélek.

Nagyjából 10 évvel ezelőtt egy fiatal hallgató jött el hozzánk három másik hallgatóval, hogy a lányommal együtt egy főiskolai projekten dolgozzanak. Már évekkel azelőtt meséltem a gyerekeimnek az élményemről, de nem hiszem, hogy hittek nekem, tehát hagytam az egészet. Valami vonzott a fiatalemberben, aki az asztalnál ült. Rám nézett, és nem tudom, hova tartottunk spirituálisan. Nem voltak szavak, csak egy nagyon meleg, beszédes érzés, egy olyan kommunikáció, amit nem tudok szavakba foglalni. Az hozott vissza a valóságba, hogy a lányom megrázott. Nagyon megijedt, és tudni akarta, hogy mi történt. „Ő tudja” válaszoltam. Erre a fiú így felelt „Igen”. A lányom tudni akarta, hogy mit tud ez a fiú, így elmondtam neki, hogy meglátogatta a Fényt. A fiú elmondta, hogy nagyon kicsi volt még, 5 vagy 7 éves. Hagytam tanulni őket. Később a nap folyamán mondta a lányom, hogy már elhiszi a „történetemet”, mert a fiúnak is hasonló volt. Ő erről senkinek nem beszélt azelőtt, de amint engem meglátott, tudta, hogy én is ismerem ezt az élményt, így már fenntartások nélkül mondta el a lányomnak a sajátját.

Van egy vagy több része az élményednek ami(k) különösen jelentőségteljesek számodra? Mind csodás volt, megnyugtató. A kemény része ezután jött.

Megosztottad valaha ezen élményed másokkal? Igen

(1). Az orvosomnak, de leállított.

(2) Az élményem után kb. 2 évvel foglalkozás egészségügyi asszisztensként dolgoztam egy nagy gyárban és egy barátnőm egy könyvet adott nekem amit egy orvos írt a háború alatti testen kívüli élményeiről. A barátnőm mondta, hogy soha nem vásárol könyveket, hanem mindig a könyvtárból kölcsönzi őket. Nem tudta, hogy ezt miért vette meg. Elolvasta, de nem jelentett sokat a számára. Igazából nehezére esett elolvasnia, inkább átlapozta. Azonban egy furcsa érzés fogta el, hogy a könyvet nekem kellene adnia. Azon az éjjelen elolvastam. Bár nem hasonlított az élményemre, tudatosította bennem, hogy talán nem én vagyok az egyetlen, akinek testen kívüli élménye volt. Másnap elment visszaadni a könyvet, de sehol nem találtam. Két hétig kerestem mindenfelé, de sehol nem találtam. Végül elmentem egy könyvesboltba, és sok számítógépes keresgélés után az eladónő talált egy példányt. Két hét múlva megérkezett, és én vissza tudtam adni a barátnőmnek. Amikor aznap este hazamentem, az eredeti könyv az ajtó melletti lámpaasztalon hevert. Senki sem járt a házban, amióta elmentem reggel. Különös. Elmondtam a barátnőmnek, aki nagyon vallásos és az volt az érzése, hogy ezt valami okból Isten tette. Késztetést éreztem, hogy elmondjam neki az élményemet. Figyelmesen meghallgatott, és azt mondta, hogyha én úgy érzem, hogy valóban megtörtént, akkor valóban megtörtént. Isten rejtélyes módon cselekszik. Azt is tanácsolta, hogy ezt a történetet tartsam magamban, mert az emberek dilisnek fognak tartani. Mindketten egyetértettünk abban, hogy nem szabad elmondani ezt a tapasztalatot.

(3) A gyerekeimnek kb. öt év elteltével. A lányom most már hisz nekem, de bevallja, hogy nem érti. A fiam figyelmesen meghallgatott, nem mondott semmit utána, és azóta sem beszéltünk róla.

(4) 1985-ben az unokám nagyapja szívrohamot kapott és bypass műtéten esett át. Elbeszélgettünk a halálról és arról, hogy van-e túlvilág. Elmondtam neki az élményemet, amit meghallgatott. Ragyogó intelligenciájú, de kevés szavú mérnök. Két évvel később szívritmuszavara miatt megszűnt a légzése és a szívműködése. Hívtam a mentőket és sikertelenül próbálkoztam kiemelni a nyugágyból. Nagydarab ember volt, és teljesen beleragadt a székbe az izzadságtól és a körmei belevájódtak a szék puha fájába a kaliforniai hőségben. Ráugrottam, és ütöttem a mellét ahogy tudtam. Éppen megérkezett a mentő, mikor a pupillái reagálni kezdtek a fényre és lélegezni kezdett. A kórházban elmondta nekem, hogy milyen csalódott, mivel nem volt semmilyen élménye. A mellkasi fájdalomra emlékezett, arra, hogy a székben ül, aztán a mentősök dolgoznak körülötte. Többé nem beszéltünk erről, és van egy érzésem, hogy nem hisz nekem.

(5) 1987-ben, egy főiskolai, a világ vallásairól szóló előadáson a hindu halotti szertartásokról beszélgettünk. Az elhunytnak ismételten mondogatták, hogy a fehér fényhez menjen, és ne törődjön a színes fényekkel. Nem emlékszem, mit mondtam, de az előadó (aki indiai, és hindu családban született, de katolikus szerzetesek nevelték) megkérdezte tőlem, hogy volt-e testen kívüli tapasztalatom. Azt válaszoltam, hogy „igen”, de többre nem emlékszem ebből a beszélgetésből.

(6)The next semester I was called into my ‘Critical and Creative Thinking’ instructor's office. He said I stood out in the class room, not because I was the oldest student (I wasn't), but because I usually had a glow around me and that I didn’t have that day. He wanted to know what was going on. I was exhausted. A young female classmate was having seizures and her medication wasn't working. Earlier that day she had a seizure in the cafeteria and didn't respond when it was over. We called the ambulance and I gave her all my energy. I was so weak I couldn't make my next class. I told my instructor this and he cautioned me about doing this. He said to only give away what I can spare. We talked for a while about my bodily experiences, and then he asked me about my out of body experience. This surprised me, as I wasn't sure where he was coming from. I felt very uneasy talking to him on one hand, but my mouth kept running very fast- almost out of control. It's as though someone else was using my body. I wasn't talking about my experience, but like a teacher explaining what it's like to be without a body, in a place where time and distance don't exist. I went back to molecular structure, physics, and properties of energy. It was the strangest experience. He listened intently. When I finally finished, and I asked him if he ever had an out of body experience, he responded that he hadn't, but he was reading about it and was very interested. We never referred to this conversation again.

(6) A rá következő félévben a „kritikus és kreatív gondolkodás” tanára behívott az irodájába. Azt mondta, hogy én kitűnök a csoportból, nem azért, mert én vagyok a legidősebb hallgató (ami nem igaz), hanem azért, mert általában fény van körülöttem, ami aznap nem volt. Tudni akarta, mi a gond. Kimerült voltam. Egy fiatal diáklánynak rohamai voltak, és nem hatott a gyógyszere. Aznap volt egy rohama az étkezőben, és amikor vége lett, nem tért magához. Kihívtam a mentőket, és neki adtam az össze energiámat. Annyi gyenge voltam, hogy a következő órát nem tudtam végigcsinálni. Ezt elmondtam a tanárnak, aki figyelmeztetett, hogy annyit adjak, amit tudok nélkülözni. Egy ideig elbeszélgettünk erről, aztán a testen kívüli tapasztalataimról kérdezett. Ez meglepett, mert nem tudtam, hova akar kilyukadni. Egyrészt kényelmetlenül éreztem magamat, hogy erről kell beszélni neki, de szinte gondolkodás nélkül járt a szám. Mintha valaki más irányítaná a testemet. Nem az élményemről beszéltem, hanem mint egy tanár, úgy magyaráztam, hogy milyen a testen kívül lenni, egy olyan helyen, ahol nincs tér és idő. Beszéltem a molekulaszerkezetről, fizikáról, és az energia tulajdonságairól. Nagyon furcsa dolog volt. Figyelmesen hallgatta. Mikor végre befejeztem, megkérdeztem, hogy volt-e testen kívüli tapasztalata. Azt felelte, hogy nem volt, de olvasott róla, és nagyon érdekli a téma. Soha többé nem említettük ezt a beszélgetést.

(7) Lányom osztálytársa

(8) 1989-1990 Egyszer egy pihenőidőben a kórházban öt másik nővérrel voltam együtt, és az egyikük beszélt a 20 évvel korábbi testen kívüli tapasztalatáról, mikor a húszas évei elején járt, mikor bélműtéte után leállt a szívműködése. Emlékezett rám, mint az egyik nővérre. Ragyogó arccal beszélt az életét megváltoztató élményről, ami miatt nővér lett. Ahogy mentünk fel a lifttel, azt suttogtam neki, hogy nekem is volt testen kívüli élményem. Másnap átrakta az ebédszünetét, hogy egybeessen az enyémmel, és megkérte, hogy mondjam el neki az élményemet. Találtunk egy félreeső asztalt, és elmeséltem neki. Nem szólt semmit, de könnyek folytak a szeméből, folyton a fejét csóválta, mondta, hogy „igen”, és a kezemet paskolta.

(9) Egy hittérítő és a segítője kopogott az ajtómon és a halandó lelkemről akart beszélni velem. A fogzó unokámmal voltam elfoglalva, és az vágtam oda nekik: Meghalt már valamelyikőtök és visszajött?” Azt felelték, hogy nem. Ha valaha valamelyikőtökkel megtörténik, jöjjetek vissza, és beszélünk a halandó lelkünkről. Úgy néztek, mint aki kísértetet látott, és pillanatok alatt eltűntek. Ez feldobta a napomat.

(10) Ti. Ennyi az összes.

Bármikor az életben, bármi reprodukálta az élményed bármely részét? Bizonytalan. Próbáltam, de mindig abbahagytam, - nem volt az igazi. Az unokám apja aranyszállal el tud menni kirándulásokra. Egyszer próbáltam én is, de z aranyfonal nem volt rögzítve, így abbahagytam, és nem is próbáltam többé.

Van bármi más amit még szeretnél leíri az élményedről? Úgy gondolom, hogy eleget mondtam. Köszönöm a lehetőséget.

Van bármilyen más kérdés amit ha feltehetnénk, segítene átadni az élményedet? Nagyon jó munkát végeztek. Örülök, hogy vége. Most veszem csak észre, hogy fáj a fenekem és éhes vagyok.

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.