Írd le az Élményed:

Huszonöt éves koromban, egy kisebb műtét során halálközeli élményben volt részem. A műtétből magamhoz térve vakító fehér fényáradatot láttam. Azt gondoltam, hogy ez az altatás egyik utóhatása. Különösnek találtam azonban, hogy a fény nemcsak a látóidegemen keresztül jutott el hozzám, hanem az egész testemet átjárta. Azonnal talpra álltam, és ránéztem az ápolónőre, aki felsegített. Csakhogy ő nem ápolónő volt. Fénybe öltözött, rendkívüli szépségű és szeretetteljes volt. Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam és még most is majdnem elsírom magam, ha csak rágondolok. Abban a pillanatban beleszerettem, ahogy megpillantottam. Kimondhatatlan boldogságot éreztem. Laza szabású, fehér ruhát viselt, amely saját fényt bocsátott ki magából. A belőle áradó fény aranyló és fehér volt. Karcsú, szőke nő volt, vállig érő hajjal. Körülbelül 170 cm magas lehetett, bőre világos, enyhén aranyló árnyalatú volt. Egyértelműen női megjelenésű volt, ugyanakkor erőt és intelligenciát sugárzott, éppúgy, mint szeretetet és gondoskodást. Felelősségteljes volt és hatalmas tekintély áradt belőle.

Hátranéztem, és megláttam a testemet, amely még mindig aludt a műtét utáni pihenőhelyiségben.

Azt mondta, ne aggódjak, nem haltam meg. A szívem még mindig dobogott. Beleláttam a testembe, és láttam, hogy dobog. A légzésem miatt aggódott: azt mondta, hogy az altatószer túl erős hatást gyakorolt a központi idegrendszeremre és légzésdepressziót okozott. Azért volt ott, hogy stabilizálja a légzésemet és vigyázzon rám.

Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk; minden kommunikáció közös gondolatok és érzések útján történt.

Azt mondta, hogy az életem túl fontos ahhoz, hogy a túlélésemet bármi kockázatnak tegyék ki és ő ezért volt ott. Vigyáznia kellett rám. Túl fontos voltam ahhoz, hogy kockára tegyenek.

Félrehívott és ekkor rájöttem, hogy egy másik helyiségből, egy falon keresztül látunk rá az alvó testemre. Miután megnyugtatott – ami nem tartott sokáig –néhány lenyűgöző látványt mutatott nekem. Fényfüggöny vette körül, mögötte pedig egyfajta energiából álló fátyol húzódott. Ezen a fátylon nem léphettem át. A világok közötti átmeneti pihenőhelyen tartózkodtam. Két oldalunkon geometrikus alakzatokba rendeződő, sokszínű, szikrázó fényekből álló glória ragyogott. Úgy tűnt, mintha elektromos töltésük lenne: mozogtak és vibráltak, akár egy szabálytalan határvonal a nő világa és az enyém között. Egy ködszerű párán keresztül kémleltük a fizikai világot.

Csodálatosan éreztem magam és nem is lepődtem meg különösebben – nem ez volt az első alkalom, hogy hozzá hasonló lénnyel találkoztam. A belőle áradó fény olyan sajátos ismertetőjegy volt, amely alapján felismertem őt, és ezt a fényt már korábban is láttam. Már attól, hogy megpillantottam, azonnal szerelembe estem. Egyáltalán nem akartam elhagyni őt. Elképzelhető, hogy úgy érezte, a körülmények igazságtalan összehasonlításra adnak okot közte és a feleségem között. Mutatott néhány részletet a gyermekeimről, majd egy másik nőt is megmutatott, aki még nála is gyönyörűbbnek és kívánatosabbnak tűnt: a feleségemet, akivel házasságban éltem. Ezután közölte, hogy ideje visszatérnem, mert a légzésem stabilizálódott, és az idegrendszerem már önállóan is képes működni.

Azt mondták, hogy a gyógyszerek okozta hallucináció volt az egész. Korábban már kaptam nátrium-pentotált, de akkor soha nem éltem át ehhez hasonlót. Sőt, az első alkalommal kifejezetten kellemetlen élmény volt. A feleségemet nagyon megrémítették azok a szavak, amelyeket akkor mondtam, amikor visszatértem a testembe. Amikor a karjaiban magamhoz tértem, a fény még mindig áradt a fejemből és lassan kezdett eltávolodni tőlem. Dadogva próbáltam kifejezni a feleségem iránti szeretetemet és csodálatomat; szinte áhítattal beszéltem róla. Azt mondta, hogy nagyon megrázta és megijesztette az érzelmeim ilyen intenzív kifejezése. „Soha nem leszek képes megfelelni annak, amilyennek te látsz engem.” – mondta.

További élmények

Ehhez hasonló élményekben máskor is volt részem, sőt, ezek még intenzívebbek voltak, és nem álltak összefüggésben légzésleállással. Ezek alatt az élmények alatt ébren voltam, és a részletekre is jól emlékszem. Nem álltam gyógyszeres kezelés alatt és az agyam oxigénellátása sem szenvedett zavart. 16 éves koromban egyszer, 19 évesen kétszer, 21 évesen egyszer, 23 évesen pedig egy rendkívül intenzív élményt éltem át. A fény olyan vakítóan ragyogó volt, hogy még a trópusi nyári napfény is halvány, tompa derengésnek tűnt mellette.

AKASHA-KRÓNIKÁK, 2001. május

Egy olyan ásramba tettem látogatást, amely három indián rezervátum között helyezkedett el. Egy gyönyörű, a külvilág elől rejtett völgyben voltunk. A körülöttünk élő közösség régi múltra tekintett vissza. A spanyolok 1536-ban tűzték ki ott a zászlójukat.

A vendéglátómmal Krisna-tudatról és a spirituális fejlődésről beszélgettünk. Próbáltam ráhangolódni a hely szellemiségére és összehangolni a saját lelkemet a talajjal, amelyen álltam. Miközben a vendéglátóm egy magasabb szintű spirituális útról beszélt, amely újfajta érzékelést tehet lehetővé és egy újfajta tudatosság kialakulását segítheti elő, én lassan egy másik világba sodródtam.

„– Képes vagy belelátni a múltba, és kiolvasni a földből a spirituális feljegyzéseket?” – kérdeztem.
– Indiában éltek egykor nagyszerű tanítók, akik képesek voltak erre, de néhány évvel ezelőtt elhunytak. Sok-sok évnyi tanulásra volt azonban szükségük ahhoz, hogy eljussanak erre a szintre” – válaszolta.

„Milyen spirituális történelmet őriz ez a hely?”

Úgy érezte, nem figyelek eléggé arra, milyen fontos mondanivalója van. A távolban gyermekeket láttam futkározni, egymást kergetve, felszabadultan nevetgélve. Mezítláb voltak. Nyári ruhát viseltek, hosszú, fekete hajukat pedig hátrakötötték, így az szabadon omlott barna vállukra. Meleg volt a napsütés. Az anyák egészen közel voltak hozzám, mindössze néhány lépésnyire. A napi teendőkről és az éppen készülő ételről beszélgettek, amely őrölt makklisztből, vad hajdinából és nyílgyökérlisztből készült. Tökféléket is készítettek elő. Térdelve, előrehajolva, kézzel őrölték a lisztet és a magvakat egy kőből készült őrlőkövön.

A gyermekek 150 évvel korábban meghaltak – már továbbléptek. Ez nem volt szomorú, hanem a dolgok természetes rendjének része. Nem a lelküket láttam, csupán életük egyfajta lenyomatát, amelyet a Föld őrzött meg egy boldog napon.

Ismét megkérdeztem a vendéglátómat:

„– Gyakran találtok itt a földön indián tárgyi emlékeket?

– Igen, elég gyakran – válaszolta.

– Találtatok már őrlőköveket vagy olyan eszközöket, amelyeket az élelem begyűjtéséhez és elkészítéséhez használtak?” – kérdeztem.

Ekkor félrehúzott egy alacsonyan lógó ágat a hozzánk legközelebb álló fán és ott, közvetlenül a lábam előtt feküdt az az őrlőkő, amelyet korábban láttam, amint a nők az esti étkezéshez szükséges lisztet készítették vele.