Paul HKÉ


Írd le az Élményed:

1970be reménytelenül elkapott a Vietnámi háború tragédiája és szörnyűsége. A feleségem, Sue, 2 hónapos terhes volt, amikor megkaptam a rettegett behívót. 1970 Április 30-án Nixon Elnök bejelentette, hogy az amerikai gyalogság szárazföldi támadást indít a kambodzsai kommunista erődítmények ellen. Kihajóztak és részt vettem több mint negyvenezet katonával együtt ebben a műveletben a hadsereg Tizedik Harcoló Alakulatánál. Október elsején a szakaszom nyugat fele mozgott, amikor erős ellenséges támadást kaptunk. Biztonságba próbáltam vonulni, amikor vérfagyasztó sikolyt hallottam. Megfordultam és láttam, hogy a barátom, Pete, elesik az ellenséges golyózáporban. Minden ösztönöm azt mondta, hogy mentsem magam és fussak tovább. Amint meghallottam az elkeseredett kiáltásait, rájöttem, hogy nem tudnám otthagyni az embert, aki a saját dolga helyett kitanított egy újoncot és sok órányi nagyon szükséges menekülést biztosított a háború közös traumájából és szenvedéséből azzal, hogy tényleg érdeklődést mutatott az életem és a reményem iránt, hogy a háború rémálmának vége után újraegyesülhetek a feleségemmel és a kisbabámmal. Osztoztam az álmában, hogy megtalálja a megfelelő nőt és egy napon saját családot alapíthat. Arról álmodott, hogy a Veterán törvény képzés keretében tanár lehet. Megfordultam és visszafele mentem, ahol nyögve feküdt és végig felcserélt kiáltozott.

Egy másodpercnek tűnő pillanat alatt megtettem a köztünk levő tizenhat métert, amikor eltalált a gépfegyvertűz. Fájdalom hasított keresztül a lábamon és előre estem. A következő dolog az volt, hogy kb. 5 méterrel a testem fölöttről néztem a helyszínt. Láttam, hogy a testemet eltalálták néhányszor a jobb lábán és egyszer a balon. Meg voltam győződve arról, hogy elvérzek és hatalmas szomorúságot éreztem amiatt, hogy sosem fogom látni a feleségem és a meg sem született gyermekem. A szomorúságom mellé csatlakozott egy egyre növekvő zavarodottság és kíváncsiság. Szóval ez a halál? Gondoltam. Nincs fájdalom! Nincs félelem! Milyen furcsa, egyáltalán nem érzem magam máshogy. Még mindig tudok gondolkodni. Néztem a testemet és azon gondolkoztam, hogy most mi jön.

A barátom, Pete a testem mellett feküdt. Megdöbbentett, hogy egy ködöt láttam kiszállni a fejéből, ami azonnal a testének a pontos másává vált. Észrevettem, hogy a szelleme vagy új teste teljes volt és fénylett kicsit. (A fizikai testéről lent hiányzott a kézfeje és az alkarja ugyannanak a lövésznek a találataitól.) Pete szédültnek tűnt és én szólítottam. Azonnal hozzám repült és megvitattuk, hogy mi fog történni innentől. Észrevettük, hogy egy fiatal fekete felcser megtalálta a testeinket. Először Pete-et nézte meg és utána engem. Elkezdett dolgozni a testemen és Pete azt mondta, hogy akkor ez szerinte azt jelenti, hogy ő már halott, de talán nekem még van esélyem.

Kinyúlt és megrázta a kezem és mondta,” Meg akarom köszönni, hogy jóbarát voltál és megpróbáltad megmenteni az életem. Nem tudom miért, de olyan érzésem van, hogy nem maradok itt. Olyan helyre megyek, ahol már voltam korábban. Otthonnak érződik. Tudom, hogy őrülten hangzik, de szerintem még nem jött el az időd. Azt hiszem most megpróbálok elbúcsúzni anyámtól, de te menj tovább és legyen klassz életed és ha fiad születik akkor nevezd el róla. OK?” Én azt mondtam,” Így lesz Pete!” Kinyúltam, hogy hátba veregessem, de egy villanásban eltűnt. Néztem pár katonát lent, akik segítettek engem elcipelni a helyszínről, amíg a felcser folyamatosan dolgozott rajtam. Eltöltött a vágy, hogy a fiatal feleségemmel és a meg nem született gyerekemmel legyek. Hirtelen visszacsapódtam a testembe, mintha 10 méterről estem volna le.

A sérüléseim miatt egy hónappal később szállítottak haza. Nem volt lehetőségem a barátom temetésén részt venni, de megkerestem a családját és felhívtam az anyját. Az anyja, Thelma, felvette és én kifejeztem neki a szívböl jövő részvétemet és ő azt mondta, hogy a fia meglátogatta azon az éjszakán, amikor megölték. Egy álomban látogatta meg, ahol elég ideig maradt ahoz, hogy elmondja, hogy átment a másik oldalra, de ne gyászolják, mivel boldog és van egy feladata. Kitárta a karjait és egy fény jött hozzá. Egy gyönyörű, fénylő gyerek formálódott mellette. Öt vagy hat éves lehetett gesztenyebarna fürtökkel és mogyorószín szemekkel. Az orrát és az arcát szeplők pettyezték. “Ki ez?” Kérdezte az anyja. “Ő itt kis Pete. Szeretne tudni az apjáról és, hogy milyen lesz a földi élete, mire számíthat. Megtanítom neki mi a dörgés. Kis Pete és én hosszú ideig együtt leszünk, SZÁMÍTHAT RÁ!!” Felkapta a gyereket és megölelte.

A kép gyorsan elhalványult. Pete mamája szeretett volna mindent tudni a fiúról, hol lehet, de nem volt esélye. Az imádni való gyermek képe megragadt az elméjében. Mivel Pete agglegény volt, lehet hogy ez egy tövényen kívüli gyereke volt? Ki lehet az anyja? Hova mehetne, hogy meglássa az unokáját? Egyáltalán megszületett már ez a gyerek? Mit értett azon Pete, hogy megtanítja a gyereket a “földi életére”? Kis Pete egyértelműen az apja után lett elnevezve. Még családi vonásokat is felfedezett benne. Honnan tudhatná meg? Hova fordulhatna segítségért?

Mindezen kérdések kísértették őt minden éber pillanatban és tovább erősödtek, amikor elmondták neki, hogy a fiát valóban megölték akció közben azon a napon, amikor látta az álmában. Szomorú volt és fájó volt a fia halála, de úgy érezte bizonyítékot kapott arról, hogy jól van és életben van egy másik síkon. A gyerek, akit “kis Pete-nek” hívott rejtély volt, amiről tudta, hogy meg kell oldania.

Meséltem neki a feleségem terhességéről és az ígéretemről Pete-nek, hogy a fiamat utána fogom elnevezni. Utaltam rá, hogy talán ő lehet a gyerek akit az álmában látott 1971 október elsején. Megígértem, hogy kapcsolatban maradok vele és küldök képeket a fiamról vagy lányomról 4-5 hetes korában.

A fiam, Peter, 1971 október 31-én született. Gyakorlatilag kopasz volt, de feltűnő mogyorószín szemei voltak. A második születésnapján küldtem Pete anyukájának képeket Colorado-ba levélben és ő felhívott, hogy megköszönje. A képek hasonlítottak a kisfiúra az álmában, különösen a gesztenyeszínű fürtpamacs. Peter hatodik szülinapján átrepült, hogy találkozzon a családunkkal és könnyekben tört ki amikor meglátta őt. Egyáltalán nem volt kétség. Ugyanaz a fiú volt, akit Pete-el látott azon a borzalmas éjjelen, amikor meghalt. Ott helyben “Thelma Nagyiként” adoptáltuk. Levélben és telefonon tartottuk a kapcsolatot az évek során. Kincsként kezelt minden fotót és részletet Peter-ről.

Mostanában hunyt el; azonban Peter, a felesége Karen és a két fiúk meglátogatta a kórházi ágyán egy héttel korábban. Tudta, hogy nemsokára csatlakozik Pete-hez és az apjához, aki a második világháborúban halt meg. Izgult az újraegyesítésen és megköszönte ‘kis Pete-nek’ (most 27), hogy az az unoka volt, akit mindig is akart mióta csak meglátta az álomban. Peter elmondta neki, hogy mindig sejtette, hogy Pete vigyáz rá, különösen akkor, amikor a Sivatagi Viharban vett részt.

Az élmény élénk és valós volt és reményt adott, hogy amikor meghalunk, valójában tovább élünk és láthatjuk az eltávozott rokonaink. Azt is éreztem, hogy a gyerekek Isten ajándékai, akiket angyalok képeznek, mielőtt kiválasztanák a családjaikat a földi síkon. Habár az egyházam tanítása ellen van, tanulmányozom a reinkarnáció elméletét. Nem tudok minden választ, de az életre igazán új fényben tekintek. Kaptam egy képet arról, hogy milyen is lehet a “Teljes Igazság”. Ha mindenki így tehetne, tudom, hogy soha többet nem lenne újabb háború! Szeretet és béke mindenkinek aki olvassa ezt.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.