Opis iskustva:

Dr. George Rodonaia orvosi diplomával és PhD fokozattal rendelkezik ideggyógyászatból és PhD fokozattal vallási pszichológiából. Mostanában tartott vitaindító beszédet az ENSZ-ben az “Emelkedő Globális Spiritualitás”-ról. Mielőtt kivándorolt az Egyesült Államokba a Szovjetunióból 1989ben, kutató pszichiáterként dolgozott a Moszkvai Egyetemen.

Dr. Rodonaia keresztülment a valaha feljegyzett leghosszabban tartó “klinikai halál közeli élményen”. Halottnak lett nyilvánítva rögtön azután, hogy elütötte egy autó 1976ban, és 3 napig egy hullaházban hagyták. Nem “tért vissza az életbe” egészen addig, amíg egy orvos bemetszést nem ejtett az altestén a boncolás részeként.

Egy másik figyelemreméltó tulajdonsága Dr. Rodonaia halál közeli élményének – ami gyakori ilyen esetekeben – az is, hogy az élmény gyökeresen megváltoztatta. Az élménye előtt ideggyógyászként dolgozott, és emelett közismert ateista volt. Az élménye után kizárólag a vallás pszichológiájának kutatására tette fel az életét, majd a Keleti Ortodox Egyház felszentelt papja lett. Jelenleg lelkészként szolgál az Első Egyesült Metodista Egyháznál Nederland városban, Texasban.

"Az első dolog amire emlékszem a halál közeli élményemből az, hogy egy teljesen sötét világban találtam magam. Nem éreztem fizikai fájdalmat; valahogy tisztában voltam azzal hogy Georgeként létezem, és körülöttem sötétség volt, teljes és tökéletes sötétség - a valaha volt legnagyobb sötétség, sötététebb, mint bármilyen sötét, feketébb mint bármilyen fekete. Ez volt az ami körülvett engem és rámtelepedett. Elborzadtam! Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Ledöbbentem mikor rájöttem, hogy még létezem, de nem tudtam hol vagyok. Az egyetlen gondolat ami körül járt az agyam ez volt:'Hogyan létezhetem, ha nem létezem?' Ez volt ami nyugtalanított. Lassan összeszedtem magam és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi történt, mi játszódott le. De semmi felüdítő, megnyugtató nem jutott eszembe.Miért vagyok ebben a sötétségben? Mit kell tennem? Ekkor eszembe jutott Descartes híres mondata: 'Gondolkodom, tehát vagyok'. Ez egy hatalmas terhet vett le rólam, ekkor lettem biztos benne, hogy még mindig élek, habár nyilvánvalóan egy nagyon eltérő dimenzióban. Ezután gondoltam, 'Ha vagyok, miért ne lehetnék derűlátó?' Ez jutott eszembe. George vagyok és sötétben vagyok, de tudom, hogy vagyok. Vagyok aki vagyok. Nem lehetek pesszimista.

Ezután azt gondoltam, 'Hogyan tudnám meghatározni, hogy mi a pozitívum a sötétségben?' Nos, a pozitívum a fény. Ekkor hirtelen fénybe kerültem; fényes, fehér, csillogó és erős; nagyon fényes fénybe. Olyan volt mint egy fényképezőgép vakuja, de nem villanó - olyan fényes. Folyamatos fényesség. Először fájdalmasnak találtam a fény ragyogását. Nem tudtam közvetlenül ránézni. De apránként elkezdtem magam kényelemben és biztonságban érezni, és hirtelen minden rendben valónak tűnt. A következő dolog ami történt az az volt, hogy láttam molekulákat repülni körülöttem, atomokat, protonokat, neutronokat mindenfele szállni. Egy részről ez teljes káosz volt, de mégis hatalmas örömöt okozott nekem azzal, hogy ennek a káosznak megvolt a maga szimmetriája. Ez a szimmetria gyönyörű, egységes és egész volt, és óriási örömmel töltött el. Az élet és a természet egyetemes formája terült el a szemem előtt. Ezen a ponton teljesen elmúlt minden aggodalmam a testemmel kapcsolatban, mert tisztában lettem azzal, hogy már nem volt rá szükségem -- hogy valójában az egy korlát volt.

Ebben az élményben minden egyesült, ezért nehéz pontosan sorrendbe rakni az eseményeket. Az idő, ahogy korábban ismertem megállt; múlt, jelen és jövő valahogy összeolvadt számomra az élet időtlen egységében.

Egy pontot keresztülmentem azon, amit "élet-áttekintés folyamatnak" hívnak, ekkor láttam az életem az elejétől a végéig egyszerre. Részt vettem az életem valódi drámáiban, mintha az életem egy holografikus képe lett volna előttem - nem éreztem múltat, jelent vagy jövőt, csak a mostot és az életem valóságát. Nem olyan volt, hogy a születésemmel kezdődött és végigfutott az életemen a Moszkvai Egyetemig. Egyszerre történt minden. Ott voltam én. Ez volt az életem. Nem tapasztaltam a bűntudat vagy megbánás semmilyen formáját a dolgokért amit tettem. Sem így, sem úgy nem éreztem a kudarcaimmal, hibáimmal, vagy eredményeimmel kapcsolatban. Úgy éreztem az életem ahogy az történt. És elégedett voltam vele. Elfogadtam az életem ahogy volt.

Ekkor a fény béke és öröm érzését sugározta rám. Nagyon pozitív volt. Nagyon boldog voltam, hogy a fényben vagyok. És megértettem mit jelent a fény. Megtudtam, hogy az emberi élet összes fizikai szabálya semmiség ehez az egyetemleges valósághoz képest. Megértettem hogy egy fekete lyuk csak egy másik része annak végtelenségnek ami a fény. Megértettem, hogy a valóság mindenhol ott van. Az nem egyszerűen a földi élet, hanem a végtelen élet. Nemcsak hogy minden össze van kapcsolva mindennel, hanem minden egyben egy is. Egésznek éreztem magam a fénnyel, úgy éreztem, hogy minden rendben van velem és az univerzummal.

Éppen itt voltam, elárasztva ezekkel a jó dolgokkal és ezzel a csodálatos élménnyel, amikor valaki elkezdte felvágni a hasam. El tudod képzelni? Az történt, hogy elvittek a hullaházba. Halottnak nyilvánítottak és ott hagytak három napig. Egy vizsgálatot folytattak le a halálommal kapcsolatban, így küldtek valakit, hogy boncolást végezzen rajtam. Amikor elkezdték felvágni a hasam, úgy éreztem mintha egy hatalmas erő fogná meg a nyakam és leszorítana. Ez annyira erős volt, hogy kinyitottam a szemem és hatalmas fájdalmat éreztem. A testem hideg volt és elkezdtem reszketni. Ekkor azonnal abbahagyták a boncolást, és elvittek egy kórházba, ahol a következő 9 hónapot töltöttem, nagyrészt lélegeztetőgépen.

Lassan visszanyertem az egészségem. De már sosem lehetek a régi, mert az életem hátralevő részében egy dolgot, bölcsességet akartam tanulni. Ez az új érdeklődés a Georgiai Egyetemre vezetett ahol megszereztem a második PhD fokozatom vallási pszichológiából. Ezután pap lettem a Keleti Ortodox Egyházban. Végül, 1989ben Amerikában jöttünk és most az Első Egyesült Metodista Egyháznál vagyok lelkész Nederland városban, Texasban.

Bárki akinek ilyen élménye volt Istenről, aki érzet ilyen mélységes kapcsolatot a valósággal, tudja, hogy csak egyetlen igazán fontos feladat van az életben és ez a szeretet; a természet szeretete, az emberek szeretete, az állatok szeretete, az egész teremtés szeretete, azért ami. Isten teremtését a nagylelkűség és az odaadadás szerető és szívélyes kezével szolgálni - ez az egyetlen értelmes létezés.

Sok ember fordul olyanokhoz, akiknek volt halál közeli élménye, mert úgy érzik, hogy nekünk vannak válaszaink. De én tudom, hogy ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Semelyikünk sem mérheti fel az élet nagy igazságiat, amíg végül nem egyesülünk az örökkévalósággal a halálban. De közben, a természetünkél fogva válaszokat keresünk a legméllyebb kérdéseinkre a halál közeli élménnyről és a halhatatlanságról.