Húsz Évvel Később



Írd le az Élményed:

Elsőéves koromban (1976) a Northen Colorado Egyetemen a téli időszak alatt felvettek a tenisz csoportba. Túl hideg volt a kinti játékhoz, így a benti edzőteremben a falnak ütögettük a labdát, amikor hirtelen rámtört egy gyorsan erősödő migrénes fejfájás. Megrémültem, amikor rájöttem, hogy az óra végére már elviselhetetlenné erősődne a fájdalom. Volt nálam egy korábban felírt gyógyszer arra az esetre, ha túl erős lenne a fájdalmam. Csak néhányszor használtam eddig, amikor nem tudtam ennélkül létezni. 24 órára elaltatna, ha használnám. Vissza kellett volna mennem a kollégiumi szobámba, de úgy éreztem nem tudok várni. Bevettem a gyógyszert azt feltételezve, hogy össze fogok esni, és reméltem, hogy valaki majd hazavisz.

Amióta emlékezem, szenvedtem a fejfájásoktól. Ahogy serdülőkorba léptem, rosszabbodtak. Még kórházba is befeküdtem vizsgálatokra, hogy kizárhassák az agytumort. Tanácsadásra jártam, miután egy doktor azt hitte, hogy stressz okozza. Végül elkezdtem naponta kezelni néhány felírt gyógyszerrel. A migrénjeim általában egyszerre egy hétig tartottak. Megrémített a fájdalom és meg voltam győződve arról, hogy valami annyira borzasztóan rossz bennem, hogy nem fogom megélni a 20. születésnapom. Depressziós voltam, ahelyett hogy a 20. születésnapomat ünnepeltem volna. Rájöttem, hogy tovább kell lépnem – tervezni az életem – a jövőbe tekinteni – felnőni. Nyolc hónappal történt ezután a mérföldkő után, hogy használtam azt a gyógyszert, amit akkorra tartogattam, amikor a beütő fájdalom már túl sok lett volna.

Folytattam a labda falnak ütögetését, közben éreztem amint a gyógyszer eltompítja a testem. A következő emlékem az, hogy sétálok vissza a koleszba. Ez egy 15-20 perces út volt, de csak egy pillanatnak tűnt. Egyedül sétáltam fel a dombra, a Kampusz Könyvesboltján túl. Ezután emlékszem, hogy a kollégiumi szobámban vagyok és aggódom egy hamarosan esedékes beadandó dolgozat miatt. Már csak a címlapot kellett legépelnem és kész lett volna.

Azon gondolkoztam, hogy tényleg bevettem-e a gyógyszert, vagy csak gondoltam rá, hogy beveszem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment. Úgy döntöttem, hogy nem vehettem be, mivel éber voltam és éreztem a fájdalmat, ezért bevettem még egy adagot és leültem az írógép elé befejezni a dolgozatom. A címoldalt csak néhány perc lett volna legépelni és tudtam a korábbi tapasztalataimból, hogy a gyógyszernek hosszabb idő kell a hatáshoz. Pillanatokkal később elvesztettem a testem feletti irányítást és előre dőltem, bele az írógépbe. Még tudatomnál voltam és éreztem a migrént, de a nyakam alatt semmit nem éreztem és nem tudtam megmozdítani. Tehetetlenül feküdtem ott. Próbáltam segítséget hívni, de egy takarító nő a szobám melletti folyosón porszívózott, így senki sem hallhatta a kiáltásaim.

Miután kikapcsolt a porszívót ismét kiáltottam, és egy tanulófiú meghallott. Mondtam neki, hogy nem tudok mozdulni. Kihúzott az írógépből és felültetett a székben, de elengedett és én ismét előrre estem, az arcom megint az írógépnek csapódott. Nem tudta mit tegyen, ezért elment segítségért. Amikor visszatért, vele volt egy barátja. Ketten nagy nehezen átcipeltek a néhány lábnyira levő ágyra. Miután az ágyamban voltam, elmentek és én azonnal elaludtam.

Alvás közben ráébredtem, hogy teljesen fájdalommentes vagyok. Rájöttem, hogy soha nem volt olyan az életemben, hogy ne lett volna valami fizikai kényelmetlenségem. Ellenálhatatlan érzés volt. Nem éreztem a migrént vagy az ágyat alattam, vagy a ruhákat a testem, de még a fejem sem a párnán. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Ugyanekkor elöntött a béke, elégedettség, öröm, boldogság és szeretet. Elképesztően csodálatos volt érezni mindezt. Nincsen rá mód, hogy pontosan el tudjam magyarázni másnak, hogy mennyire csodálatos érzés volt, de tisztán emlékszem rá még most is, pedig több mint 20 év eltelt azóta a nap óta.

Egy másik átalakulás is végbement az elmémben. Teljesen éber voltam és nagyon érdekesnek találtam az élményt, de az elmém egyáltalán nem olyan volt, amilyen korábban. Teljesen megértettem, hogy mi történik – tudtam, hogy meghaltam, de egy szikrányi félelmet, bizonytalanságot vagy vonakodást sem éreztem. Ahogy ezt tapasztaltam, megzavart a szobatársam, Trina, aki belépett a szobába, rámnézett amint “alszom“ az alsó ágyon , és felmászott a felső ágyára. Csodáltam ahogy rázza az ágyat mászás közben, de én nem éreztem fájdalmat. Néztem ahogy a Bibliájáért nyúl, kinyitja a Zsoltároknál és elkezdi olvasni. Ekkor, amikor a válla fölött néztem, hogy mit olvas éppen, jöttem rá, hogy már nem vagyok a testemben. Lenéztem magamra az alsó ágyon, aztán ismét Trinára, és azt gondoltam, “Azt sem tudja, hogy halott vagyok!” Szórakoztatott a gondolat.

A figyelmem elhagyta a szobát és egy ideig (ekkor már nem volt idő a valóságban) a béke állapotában pihentem. Ekkor lehetett, hogy megkaptam a tudást amire később visszaemlékeztem, de nincs emlékem a megtanulásáról. Még azt sem vettem észre hogy mozgok, amíg észre nem vettem egy fény pislákolását a távolban, és rájöttem, hogy sötétségben vagyok és utazom a fény felé.

Ahogy most visszagondolok, arra emlékeztet engem, amikor gyerekként Kenyában hosszú íves vasúti alagutakat fedeztünk fel a nevelőintézetünk feletti dombokban. Ezek az alagutak feketébbek voltak, mint bármi amit valaha láttam. Megrémített, hogy nem láttam, a hangok és az a tudat, hogy az alagutak tele vannak denevérekkel. Emlékszem a megkönnyebbülésre, amikor először megláttam a fénypontot a távolban. A félelmem szertefoszlott, ahogy a fény erősödött. Ez a gyerekkori emlék látványilag hasonló volt a fény felé haladásomhoz, de az érzések és az érzelmek eltérőbbek nem is lehettek volna. Olyan gyönyörűséget tapasztaltam amit az emberi elmém el sem tudott képzelni korábban.

Ahogy a fény nőtt és elnyomta a sötétséget a legszebb helyre érkeztem, amit valaha láttam. Néhány évvel korábban néztem észak Angliában a District tó csillogását és elámultam a szépségén. De a hely, ahova mentem amikor meghaltam sokkal pompásabb volt. Elterülő hegyek és dombok váltakoztak rajtuk keresztül folyó patakokkal . A fű zöldebb volt, mint bármely gyep a leggazdagabb környéken. Gyönyörő napsütéses nap volt és sétálgattam, élvezve a környezetet.

Egyedül voltam, de nem vettem észre az egyedüllétem. Nem éreztem magam egyedül, de amikor ezekre a szépséges dombokra gondolok, nincs emlékem arról, hogy más is ott lett volna, amíg észre nem vettem egy férfit állni egy alacsony kőfal mellett. Sok mindent megértettem. Nem korlátozott be az emberi elme. Tudtam, hogy az ember a fal másik oldalán Istenhez fog vinni. Tudtam, hogy az élményem a szükségleteimen alapul. Láttam egy személyt, akiben bízhatok. Mások azt látták volna, amit nekik kell látniuk. Korábban az emberi elmémben csak halvány gondolatok éltek a túlvilági életről, de amikor ott voltam felismertem a helyszínt és a férfi olyasvalaki volt, akit mindig is ismertem. Tudtam hova megyek, mi következik és túláradó örömöt éreztem.

A férfi átlagos öltözetet viselt – farmert és egy laza pólót. Udvarias volt, odaadó és rám figyelt. A szemébe néztem és hirtelen tudtam, hogy még nem jött el a halálom ideje. Megdöbbentem, tudtam, hogy ha átlépek a falon tovább mehetnék – azaz van választásom, de mindketten tudtuk, hogy vissza kell térnem. Ahogy az arcára néztem azt mondtam, “Nincs itt az időm”. És ő így válaszolt, “Nem, tényleg nincs”. Habár végtelen számú oldalt igényelne leírni amit tanultam és tapasztaltam, úgy tűnt mintha minden egy pillanat alatt történt volna. Csak egy kis szilánkot tapasztaltam a túlvilágból, de mégis mélységes élémény volt.

Amint tudtam, hogy vissza kell térnem, éreztem hogy becsapódom a testembe. Ez egy erőszakos, fájdalmas és rémisztő pillanat volt. Bármikor, amikor eszembe jut ez a pillanat még ennyi év után is, sírok. Nem tudom elhinni, hogy a visszatérést választottam. Elfelejtettem volna a fájdalmat, stresszt, félelmet és az emberi lét korlátait? (IGEN!) Hogy hagyhattam el a békét, a szeretetet és élvezetet, a szépséget amiben voltam? Tudtam, hogy átléphettem volna a falat. Elmehettem volna. Milyen bolond voltam, hogy visszetértem.

Ugyanakkor, amikor megbántam a döntésem, elárasztott az emberi elmém halálfélelme. Tudtam, hogy meghaltam és megrémültem annak ellenére, hogy tiszta emlékem volt a túlvilágról, szétszaggattak a félelmeim és nem tudtam túl jól feldolgozni az élményemet abban a pillanatban.

Ahogy a szobatársam lemászott a felső ágyról, “felébredtem” a heves fájdalomtól, amit az ágy mozgása okozott. Emlékszem, hogy amikor felmászott semmilyen fájdalmat nem éreztem. Szavak kezdtek ömleni a számból, ahogyan megpróbáltam elmagyarázni ami történt. Az első reakciója a hitetlenkedés volt. Amikor elmondtam neki, hogy a Biblia melyik részét olvasta, amikor “aludtam” az alsó részen, nem tudott válaszolni. Elkerült minden további beszélgetést, de elment segítségért.

Bejött a kollégiumi felügyelő, aki felelős volt az emeletünkért. Nem volt közeli barátom, de tiszteltem őt. Meghallgatott és próbált megérteni. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon elaludni. Mondtam neki, hogy ha ismét választanom kellene, nem jönnék vissza. Végül elment és én aludtam, de nem kaptam még egy esélyt a halálra. Sosem hallottam senkiről, aki azt tapasztalta volna amit én. Egyedül éreztem magam és össze voltam zavarodva. Gyorsan leszoktam arról, hogy beszéljek az élményemről, mert a többiek reakciója annyira negatív és fájó volt. De elkezdtem rájönni, hogy az élményem nagy dolgora tanított meg. Ahogy a fájdalommentességre és a hihetetlen békére gondoltam, megszűnt a haláltól való korábbi félelmem. Ez a félelem sosem tért vissza. Tudom, hogy mi vár rám és várom, mikor lehetek ott ismét. Tisztában vagyok azzal, hogy okkal tértem vissza. Nem tudom mi a célom, de azt tudom, hogy teljesen megértettem mielőtt visszatértem. Azt is értem, hogy miért kellett elvesztenem ezt az emléket. Az egyik legnagyobb ajándék a túlvilágba pillantásomból a vigasz, amikor egy barát vagy családtag meghal. A gyászom valódi – a veszteségérzés, de tudom, hogy szabadok és telve vannak örömmel.

Habár ritkán beszéltem a halálomról, néha próbáltam beszélni arról, amit az élmény alatt tanultam. Tudom, hogy olyan tudásom is van, amire nem emlékszem, de amit megőriztem az kristály tiszta. A legnagyobb kihívás a tudás megosztásában a szavak megtalálása. Még ahogy ezt írom, fájdalmasan világos számomra, hogy az írásom közel sem mondja el azt ami tényleg történt, ahogy éreztem és amit tanultam.

A vallási nézetem változott a legjobban. Egy Keresztény otthonban nőttem fel és elköteleztem magam Jézus követésére 10 évesen. A szüleim Kelet-Afrikában voltak misszionáriusok. Néha távol éreztem magam Istentől, vagy lázadtam azon erkölcs ellen amiben neveltek, de ennek ellenére Kereszténynek tekintettem magam. Hittem, hogy a Biblia Isten szava és az elkötelezettség Jézus Krisztus követésére meg fog menteni az örök kárhozattól. Néha kérdeztem a problémákról amik szétválasztanak vallásokat, változatos teológiai kérdésekről, vagy a megváltás fogalmáról. Amit a halálom során megértettem, az nemcsak jóval túlvitt a korábbi hitemen, de sokféle módon el is törölte azon hitet. Néha nem vettem figyelembe amit tanultam és kapaszkodtam a gyerekkoromtól meglevő hitembe, máskor elhagytam azon részeket amik emberei, és nem isteni eredetűek voltak. Nem volt könnyű feldolgozni amit tanultam.

Az egyik végeredmény az, hogy sokkal nyitottabb vagyok a sajátomtól különböző hitekre, mert tudom, hogy mennyire korlátozott az emberi elme. Tudom, hogy Isten meg fogja magát ismertetni velünk, attól függően, hogy mik a szükségleteink és mi a hitünk. Isten maga, Jézus formájában küzdött, hogy megértést hozzon a legközelebbi, odaadó követőinek. A halála előtti éjjelen a csalódottsága nyilvánvaló, amikor rájött, hogy nem értették meg és az ideje lejárt. Jézust korlátozta az emberi mivolta. A Szentléleket korlátozza a mi emberi mivoltunk.

A Bibliát, habár Isten inspirálta, de emberek írták és emberek olvassák. Meg van kötve, hogy szavakat kell használnia. Mélységes, de korlátozott. Segít megérteni azt, ami messze a felfogóképességünkön túl van. A meg nem érdemelt, feltétel nélküli és megszerezhetetlen szeretet Istentől felfoghatatlan. Az öröm, béke, boldogság, elégedettség és szeretet amit az életünk során tapasztalunk csak árnyéka a túlvilágénak. A megváltás fogalma a kísérletünk annak megragadására, ami már a miénk. A megváltásról alkotott elképzelésünk, bárhogy is csavarjuk, egyáltalán nem tükrözi Isten valóságát. Már nem próbálom az igazságot keresni, mert tudom, hogy idővel mind meg fogjuk érteni, hogy az igazság darabjai hogy illenek össze. Az Egyház (Vallás) az, amit tettünk, hogy megértsük a megérthetetlent – határokat szabjunk a határtalannak – irányítsuk az irányíthatatlant. A Vallás az eredménye annak, hogy nem tudjuk megragadni a Spiritualitást. Mégis táplál minket, segít közeledni Istenhez, ez az életvonalunk, segíti a megértésünk. Fájdalmat, elkülönülést és zűrzavart is hoz rank.

Nem vitatkozom vallási hitekkel. Nem próbálom bebizonyítani az élményem igazságát. Próbálom nem hagyni, hogy az egyház szabályai hassanak az én értelmezésemre. Csak próbálok olyan jól beszámolni Istenről, ahogy csak tudok.

A halál élményemet követő viselkedésbeli változásaimat hosszú évek alatt értettem csak meg, és folyamatosan emlékezem, elmélkedem és befogadom amit tanultam. Először egyedül voltam az élményemmel. Volt ez a csodálatos utazásom, mindenféle tudásom és értelmezésem, de hiányzott a képességem, hogy megfelelően fejezem ki magam (még mindig küzdelmes), hogy meghalljanak, megértsenek, így megpróbáltam mindent elnyomni. Ezután egy Szociológus professzor, akit barátként ismertem mesélt a Kubler-Ross könyvről. “Észbontó” volt elolvasni a könyvet és hatalmas megkönnyebbülést okozott, hogy végülis nem vagyok egyedül. Alig hittem el a hasonlóságokat a saját és a többiek élménye között. Többet akartam tanulni. Elmentem egy Halállal és Elmúlással foglalkozó csoportba, feltételezve, hogy ott biztonságos lesz megnyílnom. Amikor írtam egy dolgozatot a halálközeli élményemről, az oktató azt hitte, hogy amit tapasztaltam az gyógyszertúladagolás miatti hallucináció volt. Ez sok évvel azelőtt volt, hogy olyan barátaim lettek volna, akik igazmondónak, bizalomra méltó és hihetőnek tartottak – barátok, akikre rábízhattam a történetem. Ezek a barátok bíztattak, hogy beszéljek többet, olvassak más könyveket a halálközeli élményekről és teljesen építsem be amit tanultam az életembe.

Voltak idők, amikor annyira elborítottak az életemben tapasztalt nehézségek, hogy könyörögtem Istenhez, engedjen visszatérni Őhozzá. Imádkoztam a halálért, hogy ismét megtapasztalhassam azt a csodálatot. Megkérdőjeleztem, hogy mi értelme volt megtapasztalni azt, hogy milyen csodálatos az élet utáni élet, mivel az egyik eredménye az, hogy csökken az élni akarás. De arra a végeredményre jutottam, hogy tudni milyen érzés a feltétel nélküli szeretet, megtapasztalni olyan elégedettséget és emlékezni olyan szépségre és békére azt jelenti, hogy megvan a lehetőségem ezeket átvenni itt és most, és talán segíthetek másoknak is megérteni – Nem kell várnom a halálig. Megvannak az emlékeim amik segíthetnek gazdagítani az itteni életem.

Sokminden változott az elmúlt 20 évben, mióta megízleltem a túlvilági életet és nem vagyok biztos abban, hogy mi változott az élmény miatt és mi egyszerűen a felnövés és megérés miatt. Hiszek abban, hogy habár a fél életem azzal töltöttem, hogy elnyomtam a halálom emlékeit, az ennek ellenére hatott rám.

Akkor

Most

Vallásos voltam, sok kérdéssel.

Spirituálisabb vagyok, sok válasszal.

Féltem a haláltól és az elmúlástól.

Megnyugtató lesz számomra haldokláskor a kényelem és öröm tudata, ami a halállal jár.

A migrénes fejfájás fájdalma irányította az életem. Függtem a gyógyszerektől.

Én irányítom az esetenkénti migréneket. Az egyetlen gyógyszer amit szedek a Tylenol.

Szenvedtem a gyenge önértékeléstől.

Kreartív vagyok, független és büsze vagyok a sikereimre.

Sok elromlott kapcsolatom volt a családtagjaimmal és egyszeri barátokkal.

Nagyon sok örömet kapok a sok jóbarátomtól és a szüleimmel való csodálatos kapcsolatból.

"Ki vagyok én?” erősen összefüggött a karrierrel.

"Ki vagyok én?” erősen kapcsolódik Istenhez, a családomhoz és a barátaimhoz.

Tudnom kellett a céljaim és az irányom, hogy értelmesnek érezzem az életet.

Nem kell tudnom, hogy mit kell véghezvinnem.

Szenvedtem az élet nyomásától.

Sok mindenért érdemes élnem. Még mindig érzem a nyomást, de már sokkal jobban kezelem.



Néhány éve egy barátom megkérdezte, ‘Ha ismét lenne rá lehetőséged, átlépnél a falon?’ Habozás nélkül válaszoltam, ‘Igen, határozottan.’ Erre azt mondta, ‘Mindent hátrahagynál amid most van?’ ‘Igen, hátrahagynám’ válaszoltam. Nincs arról szó, hogy el akarnám hagyni a gyerekeim, a férjem, a szüleim vagy a barátaim, de már eljutottam oda, hogy nagyra értékelem a lehetőséget amit kaptam, és ha eljön az idő, a mindent átható béke érzése ott lesz nekem.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

Van egy vagy több része az élményednek ami(k) különösen jelentőségteljesek számodra? Nagyra értékelem a tudást, amit kaptam és szeretek visszaemlékezni arra az elégedettség és szeretet érzésére. A legrosszabb rész az volt, amikor visszacsapódtam a testembe és erős fájdalmat, félelmet és zavarodottságot éreztem.

Megosztottad valaha ezen élményed másokkal? Igen Kezdetben az emberek azt hitték, hogy hazudok vagy megőrültem. A reakcióik miatt gyorsan elnyomtam magamban az élményt. 10 évvel ezelőtt elkezdtem beszélni néhány közeli barátommal és ők bíztattak arra, hogy beszéljek nyíltabban. Értékeltem az érdeklődésük és elkezdtem hagyni magam emlékezni és tanulni az emlékeimből. Van egy lányom, aki már tinédzser. Még elég fiatal volt, amikor elkezdett kérdéseket feltenni arról amikor ‘a menybe mentem’ és élénken érdeklődik a HKÉ-k iránt. Nagyon sokat olvasott és azt mondta, hogy az én élményem miatt nem fél a haláltól

Bármikor az életben, bármi reprodukálta az élményed bármely részét? Nem

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.