Írd le az Élményed:

A nevem Philip és a tegnap esti Art Bell műsor önnel és Dr. Long-al a HKÉ-kről készített interjúja miatt írok.

1995 szeptember 24-én körülbelül 01:30kor a megyei seriff meglőtt egy elrontott rablás során. A golyó szétroncsolta a térdem és elszakított egy artériát a lábszáramban. Azt mondták, hogy “elvéreztem” a műtét alatt.

Két külön eseményre emlékszem. Mindkettő különböző. Elsőre a műtőasztal fölött lebegve találtam magam. Ekkor nagyon érdekelt, hogy mi folyik és aggódtam a felfordulás miatt. Egy sebészlámpa útban volt, szóval lejebb “mozogtam”, hogy egy orvosnő háta mögül kémleljek. Emlékszem, hogy nevettem; (túl alacsony volt és valamin állt, hogy elérje az asztalt). Láttam ezenkívül egy műtőruhát viselő embert a falnak támaszkodni. Az egyik rendőr volt az, aki elkísért a mentőautóban és akivel barátságos kapcsolatba kerültem. Mindkét dolog megerősítésre került miután felépültem. Ezután “kipukkant a buborék” (ez nem pontos, de ez a legjobb hasonlat) és minden fekete lett. Mozgásnak érődött, de mégis olyan volt mintha lassan elaludnék. Mezitláb álltam egy csodálatos hegyi réten 4 évesként. A pufók kezemet a leggyönyörűbb ember fogta, akit valaha láttam. Egy Görög Isten százszorosa! Szeretetet sugárzott, ahogy a nap sugározza a fényt és én tudtam, hogy biztonságban vagyok vele. Ez volt a legbékésebb szeretet érzése, amit valaha éreztem. Elkezdtünk kéz a kézben sétálni a réten keresztülmenő ösvényen. Tudtam, hogy valami konkrét helyre visz engem, meg azt is, hogy a séta is fontos. Elképesztő dolgokat láttam. Színeket, formákat, illatokat, minden éles és csodálatos volt. Olyan volt mintha most látnék először. A kísérőm ugyanannyira élvezte a sétát mint én, mutogatott új dolgokra és nevetett az örömömön. Az egyetlen hang amit kiadott az a nevetés volt, és az is olyan csodálatos volt, mint minden más. Egy hegyi patak rohanása, egy gyermek első felsírása. Csengő harangszó és menydörgés. Sosem fogom tudni leírni ezt a hangot.

Az ösvény végén elértünk egy pontra, ami ránézett a völgyre. A völgyet köd és felhők fedték, így nemcsak, hogy nem lehetett lelátni, de még a méretét sem lehetett felmérni. A völgyből olyan szomorú érzések jöttek, hogy elkezdtem sírni. Ezek az érzések tele voltak bánattal és vágyakozással. Olyasmi volt, mint tudni, hogy már túl késő megváltoztatni valamit mert megtörtént, de mégis kívánni, hogy ne úgy történt volna. A kísérőm is sírt. Egy elpazarolt élet túl szomorú a szavakhoz. A kísérőm sugárzása elhalványult, ahogy egy fényesebb, nagyobb ragyogás vett körül minket, és egy hangot hallottam a fejemben. A hang azt mondta,”Philip, ez az ösvény vége amin jársz. Emlékezz, hogy én mindig szeretni foglak.” A ragyogás elhalványul, a kísérőm elmosolyodott és megtörölte a szemeim, és a buborék ismét “kipukkant”. Egy intenzív szobában ébredtem fel, sírva mint egy gyerek. Egy fölém hajoló nővér próbált megnyugtatni, hogy már vége van és jól leszek, és miért sírok. Mondtam neki, hogy volt egy szomorú álmom. Nevetett és mondta, hogy a műtét alatt adagolt altató blokkolja az agy álmodó képességét. Ezután kérdezte, hogy mit álmodtam. Nem tudtam elmesélni a teljes történetet (harcoltam az ébrenlétért), de eleget átadtam. Mondta, hogy az orvosoknak kétszer “gondjuk” volt velem (6 órán keresztül voltam a kés alatt) és hogy “elvéreztem”. Ezután azt mondta, hogy nem hiszi, hogy álom volt és mondta, hogy aludjak egyet. Egy jobb életről és jövőről álmondtam magamnak és tudtam, hogy lehetséges.

Megkérdeztem más orvoskat azóta, hogy lehetséges-e altatás alatt álmodni. Mind azt mondták, hogy nem. Még próbálom magam meggyőzni másképpen, legalábbis próbáltam. Alkalomadtán, mielőtt elalszom, látom magam mellett a kísérőm. Személy szerint azt hiszem, hogy bepillantottam a Mennybe és a Pokolba, és nemcsak az Őrangyalommal találkoztam, de fogtam a kezét is, és hallottam Isten Hangját.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi