Christianne HKÉ-k


Írd le az Élményed:

Hajnali négykor Kanada egy kisvárosában nagypapám víziója, akit Papának hívtam, ébresztett fel a kellemes alvásból. Papa időn és téren keresztül a nevem szólította. Papa biztonságban volt a kórházban. Felkeltem mint általában, felöltöztem és lementem reggelizni. A reggeli közepén az anyám lépett a konyhába hisztérikus hangon beszélve,”öltözz át, a kórházba kell mennünk, Papa kiesett az ágyból és eltörte a csípőjét”. A kocsiban anya és én csendben voltunk. Gyorsabban vezetett mint korábban bármikor. Meg kellett műteni Papa csípőjét. A sok órás műtét után Papát visszahozták a kórházi ágyába. Ott maradtam vele és ott voltam amikor meghalt. Egyenesen a szemembe nézett és egy olyan nevet mondott, amit sosem hallottam korábban tőle. Ez a név “Tilly” volt – így hívták az elhunyt Nagymamám, akit én sosem ismertem. Papa 16 napra volt a 89. születésnapjától és én 14 éves lettem 23 nappal később.

Lenyűgözött, hogy Papa szemei láttak valamit, amit én nem láttam, de láttam (hallottam) Papát ahogy szólít; lehet, hogy a halál csodálatos esemény, de mi tudatlanul és félve kezeljük?

Két évvel később anyám meghalt, a temetések nagyon szomorú és lehangoló események voltak számomra. Hiányzott Anya és Papa, de senkinek sem tudott válaszokat adni nekem és a felnőttek világa elkerülte a kérdéseim. Egyetlen kérdésemre sem akart senki sem válaszolni és az még jobban bosszantott, amikor rájöttem, hogy inkább mindenki csak az eseményre koncentrál “Hagyjuk a halált a papságra”, akiknek mint kiderült, fogalmuk sem volt, hogy mit mondjanak nekem és szimplán figyelmen kívül hagyták a kérdéseim. Senki nem mert nekem arra utalni, hogy a szellemi birodalom a sátánizmussal határos. Átalában én többet segítettem nekik a rálátásommal és ismereteimmel mint ők nekem.

Négy és fél éves voltam, amikor anyám és én meglátogattunk barátokat. Kimentem a csodálatos hátsó kertjükbe és beleestem a halastóba. Hirtelen kiemeltek a tóból és ahogy felnéztem, láttam ezt a vakító fényoszlopot és ott volt egy férfi kék szemekkel és hófehér hajjal egy öltönyben. Csorgott rólam a víz, miközben beszéltem ezzel a férfival, akit Normannak hívtam és a magasabb lényünket mindig Normannak hívtam. Norman angyalnak látszott. Norman azt is elmondta, hogy egy különleges küldetésem van.

Ezután visszamentem a házba, megmutatni magam a tulajdonosoknak. Ahogy Fred Webster mellett álltam (akié volt a helyi újság) világos volt mint a nap, hogy beleestem a halastóba.”Beleestem a halastóba Fred” mondtam, ahogy csurom vizesen ott álltam mellette az étkezőasztalnál.

“Hogyan jöttél ki a halastóból? Az a halastó 1.7 méter mély.”

“Egy angyal jött és megmentett, Fred”.

Ezzel a megjegyzéssel Fred felállt az asztaltól, elment a kuckójába, felvette a telefont és ezt mondta a barátjának: “Nem érdekel, hogy vasárnap van, kell valaki aki gyorsan átjön és lefedi a halastavam, több csoda nem történik azzal a tóval“ . És valóban, a tó be lett fedve, én meg lettem szárítva és nem esett több szó erről.

A következő eseményem az Ontario-tóban történt, éppen úsztam egy kiránduláson az unokatestvéreimmel a 7. szülinapom alkalmából és hirtelen valami a méllybe rántott; a szemeim előtt felvillant a rövid, de az elvált szülők miatt hektikus életem. A következő amire emlékszem, hogy nem a földön vagyok, hanem repülök a vidámpark körül, ami szótakoztató volt, majd a föld fölött az Egyesült Államok felé. Amikor úgy tűnt, hogy visszamegyek a testembe éppen mesterségessen lélegeztettek és magamhoz tértem, mintha semmi sem történt volna. Egyik unokatesómnak elmeséltem az élményem, aki elmondta a nagynénimnek és ezután sosem beszéltem erről.

Évek teltek el a fulladásom és a következő HKÉ-m között. Ekkor már majdnem 30 voltam és az egyik fogamat gyökérkezelni kellett. Manapság ez egy rutineljárás, de 1973-ban még elég új volt. Visszafele a fogorvostól beszéltem a szomszédokkal, de bágyadt voltam, ezért bementem a házamba, ahol azonnal összeestem. Haldokoltam. A szomszédom átjött és nyilván mentőt hívott. A testemen kívül voltam, nem érdekelt a testem sorsa, egyszerűen elképesztő volt a szabadság szellemét érezni. Elrepültem Lansing, Michigan-ből New Yorkba, majd Chicago-ba rekord idő alatt. Olyan volt, mintha gondolnék egy helyre a Földön és egyből ott teremnék, vonatok, hajók vagy repülők nélkül. Nem tudom mennyi ideig voltam a testemen kívül. Hirtelen mintha valami figyelmeztetett volna a hóbortos repülésem közben, hogy visszahívtak a testembe.

Láttam a testem, amikor berepültem a kórház szobájába. Úgy nézett ki mint egy holttest.

“Van szívverése, gondolom meglátljuk, hogy stabil marad-e és utána ha jól lesz, hazaengedhetjük,“ mondta egy férfi doktor hangja, akit sosem láttam korábban. Ekkor már visszatértem a testembe a kórházi környezetbe, feküdtem egy hordágyon és gondolkoztam, hogy mi történhetett.

Ezelőtt az esemény előtt rettegtem a haláltól; féltem attól, hogy fiatalon meghalok, simán csak meghalok, mert túlságosan zavart és bosszantott az a mód, ahogy a halált jelenleg kezeljük az életben – Sosem hallottam korábban a HKÉ-ről. Ez nem tűnt a megfelelő kifejezésnek arra az eseményre, amit én a halál jelenségnek hívok.

1976 július 6-án elhagytam E.Lansing, Michigan-t és San Francisco-ban, Kaliforniában éltem. Meghaltam az utcán. Lebegtem a testem felett. Nem volt fényalagút, nem volt rokonokkal újraegyesítés, csak 40.5 fokos láz és szívmegállás. A Valencia és Market utcák sarkán voltam. Hátradőltem és elestem. Magam felett lebegtem és utána visszatértem az életbe. A San Francisco Általános Kórházba vittek, miközben ismét meghaltam és már csak testként hivatkoztak rám…

Mint holttest, volt egy kis kavarodásban részem. Ledobtam a takarót, leszálltam a hordágyról ebben az extrém hideg szobában. Még rajtam volt a Givenchy cipőm teletömve pénzzel. Korábban antibiotikumért indultam otthonról. Éppen a hallban mászkáltam amikor egy nővér jött hozzám és nem hitte el, hogy valóban 40.5 fokos a lázam, mivel tudtam mászkálni, ezért hozott egy olyan elektromos hőmérőt. Úgy döntöttem fogok egy taxit és elmegyek a Presbiteriánus Kórházba.

Átszállítva a Presbiteriánus Kórházba a saját orvosomat akartam. Ismét összeestem. Emlékszem, hogy ott a szobában injekciót kaptam a szívembe és a következő dolog amire emlékszem az volt, hogy visszavittek a San Francisco General új szárnyába és gerinccsapolást akartak végezni a beleegyezésem nélkül. Delíriumos állapotban tértem magamhoz. Egyedül voltam az új szárnyban, de zenét hallottam, sípzenét. Láttam Burgess Meredith-et játszani hatalmas sípokon. Ismét elájultam, majd felébredve ismét láttam Burgess Meredith-et ugyanazon a hangszeren játszani, de már a pár nélkül, akik a kórterem végében levő ágyon szolgálat közben szeretkeztek.

Sikoltva és fejfájással ébredtem fel és gyorsan lefogott egy nagyon erős főnővér, ez volt a legrosszabb fejfájás amit valaha éreztem. Gyerekként voltak migrénes fejfájásaim, utána meditáltam, grapefruitot ettem és a fejfájás elmúlt. 8 éves koromban elvesztettem az uralmam a biciklimen és egy teherautó oldalába csapódtam, de karcolásom sem lett. Nem volt akkora vészhelyzet mint totálkárosra törni a sárga Vega Wagonom E.Lansing-ban, Michingenben.

A láz elmúlt, nem volt gerincvelő gyulladásom. Kiengedtek, de a következő hónapban megint belázasodtam. A láz elmúlt. 14-ből 12 hónapban volt lázam, február és augusztus kimaradt. Általában 39.5-re kúszott fel a lázam, taxit hívtam, kaptam egy szobát az USCS-ben, megfigyeltek, meghökkentettem minden orvost. Sokszor kiütéseim lettek az arcomról indulva, a szemem fehérje bevörösödött és dehidratálódtam.

Valamikor 1976 július 6-i szenvedéseim és 1978 között kaptam egy gyógyszert asztmára, amiben alkohol volt. Egyébként alkoholista voltam. Szaunáztam és éreztem, hogy valami rettenetes történik, a vérnyomásom toronymagas volt. A Presbiteriánus kórházba szállítottak, elkezdtem hangokat hallani, furcsán érezni magam és a következő dolog az volt, hogy láttam magam felülről, ahogy az orvosok egy újabb injekciót adnak a szívembe.

A szokásos roham-ellenes gyógyszerekkel semlegesítették az asztma gyógyszert, majd kiengedtek, de valami történt. Talán egy újabb lázálmom volt, de ez teljesen különbözött minden más lázálomtól és halálközeli élménytől, amiben valaha részem volt.

Egy alagúton repültem keresztül, láttam egy fényt mielőtt beléptem volna egy nagyon szép mezőre, a test, szellem és lélek olyan békességét láttam és éreztem amit korábban soha.

Az USCS-ben voltam egy kilátással rendelkező szobában valamilyen fajta kómában, ismét meghaltam.

Felnéztem, egy orvos éppen lassan vért vett tőlem és ez a vér egy elég nagy tartályba ment. A vér rozsdaszínű volt. Folytatta a vérvételt; én gyorsan elhagytam a testem, és nem azért mert elájulok a vér látványára. Ahogy néztem az orvost békét éreztem.

Amikor visszatértem a testembe, már kikerültem a nyilvánvaló ‘veszély zónából’, a földi síkon voltam, a szívem szabálytalanul vert a ritmuszavartól és a kórházi személyzet csak hümmögött. Sosem leszek már ugyanaz a személy.

Egyáltalán nem tudtam arról, hogy más néven fognak hívni. Éber voltam, de nem tudtam beszélni, azt hittem a nyögéseimmel tökéletesen kifejezem magam. Senki sem értett meg engem. Megpróbáltam írni és fogtam a tollat a jobb kezemben, majd üresen bámultam rá és néztem ahogy leesik a padlóra, ahol koppanó hangot adott. Próbáltam a nyakam mozgatni, de bénultnak tűntem. Nem tudtam, hogy hol a fenében vagyok, vagy ki vagyok, fel akartam állni és örömmel táncolni, ehelyett megtudtam, hogy értette a “Riley Élete” T.V. műsor sztárja, amikor azt mondta, hogy “Micsoda felháborító fejlemény ez.” Nem viccelt!

Nem volt könnyű visszatérni az életbe; megtanulni járni, beszélni, olvasni és írni igazán fárasztó volt. És megpróbáltató is volt. Azok a jobb kezes író leckék borzalmasak voltak. Nos, egy a négy féle feladatból jobb mint a semmi. De ez nem az én sebességem volt. Gyors tanuló voltam, de ez nem ért fel a sebességemhez. A haladás lassú, módszeres és néha siralmas volt. Az elmém szárnyalt és semmi más nem tudott ezzel lépést tartani vagy megfelelően működni.

Kiéhezett újra-tanuló voltam. Lassan a dolgok visszatértek a nem egészen “normális” kerékvágásba, de nem tudtam, hogy van normális is. Humoros voltam eléggé, valójában ez volt a legkiemelkedőbb képességem, valójában talán az egyetlen képességem mióta visszatértem. A humorom úgy tűnt, hogy mindenkit irritál. Az utazásom alatt megtanultam, hogy nevetnünk kell; csak a legintelligensebb fajok egyedei rendelkeznek a humor képességével. Ők a legfejlettebbek is.

Mindent elvesztettem, de kiderült, hogy mások lettek ettől zaklatottak és nagyon mérgesek. A mások ezenkívül ítélkeztek, merevek és kapzsik voltak és kb. annyira embertelenek mint a rohamozó vad orrszarvúk.

Milyen meleg fogadtatás ez a Föld bolygón.

Pszichiáterhez küldtek, egy női orvoshoz San Francisco-ba.

A hívás vészhelyzeti hívás volt. Javasoltam, hogy vegye fel a telefonját, kiemelve, hogy ez egy vészhelyzeti hívás, hozzáadva, hogy gondolja meg, hogy akar-e fogadni, én tudom, hogy nem akar és nem vagyok benne biztos, hogy én akarok-e vele dolgozni. Ez nem trükk volt. Működött a dolog, rájött, hogy van “valamim” a gyerekkoromból. Azt gondoltam, mindenkinek vannak ilyen képességei, látomásai, kiemelkedő hallása, tudása, a mindenség megértése, ehelyett rájöttem, hogy én vagyok a különc. Még mindig kételkedem azokban a tudósokban, akik nem tudnak olyan dolgokban hinni, amit nem tudnak bizonyítani az anyagi síkon.

A humor a legnagyobb ajándék, a nevetés képessége egyben a megbocsájtásé is és egy jobb világ alapja.

Nem bírom a várótermeket. Humartalanok, hangtalanok; senki sem beszél egymással, azok közül aki az orvosra vár. Ki hozta ezt a szabályt? Koncentrálj a beteg énedre, most. Lorettánál senki sem volt rajtam kívül; Mondtam neki, tudom, hogy több páciensed is van Loretta, félsz, hogy meggyógyítom őket? Egyszer megnevettettem. Hogyan? Azt mondtam,” Nemsokára elköltözöl innen.” Azt mondta, hogy sosem hagyná el San Franciscot. Viszlát Loretta. Nem találtam munkát, nem oldottam meg a problémáim, egyedül voltam ebben a jéghideg városban, 4 fokos idővel, buszokba zárva, a lábammal kellett nyitnom az ajtókat és több kábel kocsi vezetőt ismertem meg mint buszsofőrt. Túléltem. Hogyan? Már csak kevés pénzem volt és nem volt munkám amikor megismertem ezt a nőt, aki éppen nyugdíjba készült az ingatlanpiacról. Én lettem a kezei, lábai és sofőrje, tetőt adott a fejem fölé. Az apám a mai napig beszél a rengeteg lakcímemről, amim volt és nem érti.

Nem tudtam, hogy mi az a szociális biztonság, adók, munkanélküli segély és betegbiztosítás.

Egyszer mikor termék bemutatóként dolgoztam, osztanom kellett. “Mi az az osztás?” kérdeztem. A válaszlevél ezt mondta,” Drágám, most landoltál ezen a bolygón te lány vagy mi?” Természetesen, mondtam, igen, most landoltam a bolygón.

Majdnem lehetőségem volt egyszer egy szöveg-író tanfolyamot elvégezni L.A.-ben, hogy a Mork és Mindy show-ban dolgozhassak. Voltam a kórházban, beszéltem Robin Williams-el, kifizettem a 100 dollárt a tanfolyamra, de sosem mentem el, gondolom a műsor nélkülem is sikeres lett. Elvesztettem a 100 dollárt.

Akármennyire is ijesztő egy HKÉ, úgy tűnik, hogy lendületet ad a spirituális átalakuláshoz. Az 5. HKÉ élményemig nem tapasztaltam meg azt az elképesztő lepke élményt, amit a HKÉ teljes és tiszta megélése és megértése jelent.

Ebbe a kristály enerigával működő városba érkezésemkor, amit Paralandrának a mennyei fény városának hívtam, ismertették meg velem a “elme beszédet”. Az elme beszéd kommunikáció szavak nélkül; az információ éterikus átadása energián keresztül két lény között, mintha ozmózis lenne. Az egyik azonnal megérti a másik lény ötleteit, elképzeléseit és gondolatait. A Föld bolygóra visszatértemkor rájöttem, hogy C.S.Lewis sci-fi író hivatkozott Paralandrára az egyik könyvében, így megváltoztattam a nevet Pseudolandrára. Pseudolandra varázslatos hely volt, de nem vidámpark, dicsőségesen színezett és pasztel árnyalatokban játszó volt.

Miután először bemutatkoztam ZAR-nek, leküldtek és levezettek a nem-folyosón, ahol szobák voltak, és a szobák belsejéből fény sugároztt. Az első szoba a megbocsájtás szobája volt. Itt az egyénnek le kellett vetnie minden becsmérlést, amit saját magára tett vagy mások tettek rá. Mielőtt elhagyhatná a szobát az egyénnek szeretnie kell magát, meg kell tisztulnia és gyógyulnia és el kell engednie mindent, amit a földi életben “bűn”-ként ismerünk. Egy egyén egészen addig ebben a szobában marad, amíg a lélek minden szükséges rezgés fejlesztése befejeződik.

Mivel nem volt mód az idő földi tellésének mérésére, az események úgy történtek mintha valaki ruhát tisztíttatna vagy pezsgőfürdőt venne.

Az egyén valójában nem sétál be ezekbe a szobákba, hanem úgy vezetik mintha az űrben lebegne és mégis szilárdan állna. Az egyén egyszerűen szobáról szobára halad, amint úgy gondolja, hogy helyes továbblépnie.

A földi társadalom bal agyfélteke dominanciája eléggé nyilvánvalóvá vált az élmény után. A jobb agyfélteke válik dominánsá a Földre való visszatéréskor. Nyilvánvalóan, a jobb agyfélteke használatot leggyakrabban a jobb agyféltekés rajzolással hozzák kapcsolatba. Biztosíthatlak, hogy a jobb agyfélteke a HKÉ legfontosabb aspektusa. Itt, ebben a világban mutatták meg nekem, hogy az iskolák, bankok, kormányok és a legtöbb “rendszer” bal agyféltekés alapon nyugszik, és ez az alapja az “anyagias tudományok” beágyazódásának is. Azok, akik merevek, érzéketlenek, nem törődömök, kegyetlenek és mintha robotikusan vagy automatán élnék az életük, az anyagi világ Scrooge-ai.

Van egy szoba, ami a jövő eseményeit mutatja. Miután valaki belép vagy kilép ebből a kamrából és visszatér a Föld bolygóra, általában összekapcsolódik másokkal, akiknek volt HKÉ-je vagy olyanokkal, akik természetesen hangolódtak a hasonló szinten levő emberek frenkvenciájára.

Nem úgy érződik, hogy ez csak egy szoba vagy egy fogalom lenne, és mások is jelen vannak ezekben a szobákban, de nem lehet észrevenni őket parfümről, ruháról vagy más én központú karakterisztikáról vagy jellemzőkről. Az egyén energia szintje olyan finom mint egy suttogás, olyan gyengéd, mint egy sóhaj és olyan halk mint egy virág.

Mindig voltak hármasával előforduló számaim, például három egyes és hasonlók történtek velem gond nélkül, egészen addig, amíg három ötös volt a házszámom. Ekkor volt az 5. HKÉ-m és ezelőtt kinullázódott mindenem a rendszerben, elvesztettem mindent, tényleg mindent, a házam, a kocsim, a gyermekem és majdnem saját magam is. Nem láttam a gyermekem 25 éve.

Személy szerint úgy hiszem, hogy több kellett a megbocsájtás szobájánál, hogy magasabb szintű tudatra hozzanak.

A szobák egymás után biztosították a lélek megtisztítását. Hasonló volt a rendszer a tudás egyeteméhez, volt munka vagy állás, amíg ott voltam. Nem csak egy kötelesség hanem egyben vágy is volt, hogy jobb emberré váljak minden tekintetben ellentétben azzal, ahogy korábban mentek a dolgok. Ahogy a lelkem kiemelkedett a testemből éreztem, hogy ezek a hihetetlen szárnyak beborítanak, mintha a saját privát rakétám vinne az űrbe hihetetlen sebességgel. Nem volt időm arra gondolni, hogy visszanézzek a fölre és elköszönjek. Hallottam egy nőinek tűnő puha hangot, ami biztosított arról, hogy rendben leszek. Hirtelen a szárnyak kinyíltak és ráraktak egy ösvényre. A lepke eltűnt és ott volt előttem a kristály város halovány pasztel színeivel, de nagyon erősen csillogó rózsaszín, kék, lila, fehér és zöld árnyalatokkal. Úgy mentem előre mintha rántottak vagy mágnessel húztak volna egy irányba. Nem voltak ajtók, de úgy tűnt, hogy megérkeztem. Körülnéztem és láttam egy férfi alakot, aki arctalannak tűnt, de ő volt a főnök, a neve Zar volt. Engem QUASAR-nak hívtak. Nem kaptam konkrét papírokat, de kaptam ilyen láthatatlan iratokat (folyékony kristály lapokat), amiket egy szobába kellett vinnem. Sok szoba volt; lebegve mentem egyikből a másikba.

Láthatólag volt testem, ami testetlen volt, tömegem, ami tömegtelen volt, alakom és formám, de súlyom nem volt. Láttam, hogy tipikus testem van, de nem úgy érződött mint a földi testem. Tisztában voltam a ténnyel, hogy vissza kell térnem a Földre. Körbejártam a kamrákat, amikben informáltak elme beszéddel és feltornázták a rezgésem. Halk zenét hallottam, ami annyira puha volt, hogy majdnem észrevehetetlen. Halk volt a füleimnek, de úgy tűnt, hogy olyan rezgése van, ami fejleszt engem. Láttam aktákat, kamrákat és ajtókat, amik nem ajtók voltak. Elvittek egy bemutató körútra egy láthatatlan limóban. Ültem, egy másik arctalan személy is ült és körbejártuk a várost. Paralandrának hívtam. Később Pseudolandra lett a neve.

Nem volt idő, de volt egy érzés, hogy az idő beszívható, mintha egy csillagközi sugár lenne saját frekvenciával. Nyugodt voltam, nem aggódtam. Látni szerettem volna az én Papám, de nem volt a környéken. Hallottam a semmiből egy hangot az elmémbe beszélni; “készen áll a visszatérésre vagy felszállásra” kb. így fordítottam le.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.